Napi gyors: Korábban már esett szó a régészek külön naptáráról és ünnepeiről. Egy, az év legmeghittebb szakaszához közeledő estén műsorral kedveskedünk egymásnak, majd a kölcsönös szeretet jegyében koccintunk. És még egyszer koccintunk, mert a szeretet csak úgy folyik a régészek között.

2013-ban is bepréselődött egy évek óta nem megfelelő méretű terembe, intim közelségbe kerülve egymással tanár és hallgató, elsős és alumni, hogy bebizonyítsák, nem csak az ásóforgatáshoz értenek: rímhányó Romhányitól saját szerzeményig, megdöbbentő torokénektől vérpezsdítő gypsy folkig  meglehetősen változatos spektrumon bontakozott ki a tehetség.
Meg kell hagyni, a műsornyitó elsőévesek magasra tették a lécet, szeretnék az ő vagány és profi produkciójukkal ünnepi hangulatot teremteni:

Tehát merry viksmas mindenkinek! Főleg annak, aki felismeri, hol forgatták a filmet.

Napirégészcuki:

Garam Éva: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Tiszafüred. Cemeteries of the Avar Period (567-829) in Hungary. 
1252-es sír.

Köszönet a tippért Koltai Annának! A történethez hozzátartozik, hogy a facebookra feladványként posztolt képre három percen belül megérkezett a helyes megoldás. Pontos sírszámmal. Hát igen, régészek.

Ha valakit felcsigáztak az avar lelelek, az említett kötetben találni még ilyet, de általában morcosabb pofákkal. 

Mindenekelőtt vegyük az alapszituációt: az évnek egy télhez közelítő napján több csapatnyi diplomás vagy diploma közeli huszonéves jelmezbe bújva történeti hitelességű kajákat készít, amit még nagyobb csapatnyi, főként doktori fokozattal bíró zsűri betermel..izé... pontoz. Mindezt az ország szívében, a fővárosban egy átlagos, barátságtalan hétköznap este. Hagyok időt megemészteni.

Tudom, itt a blogon lassan feltalálom a gasztroarcheo műfaját - az egyik órán a konyhákból kellett felelnem emiatt -, most viszont csak a kötelességem végzem, hogy tudósítok egy tradicionális és kevéssé ismert ünnepről. A régészhallgatók ugyanis a saját naptáruk szerint élik az évet, ciklikus időben, mint a földműves társadalmak hajdanán: van az ásatások ideje, van a terepbejárások ideje, az anyagfeldolgozás ideje, az "úristeneztnemadtamle" ideje, és így tovább az évszakok. Magától értetődően ezt a körforgást pedig megszakítják a saját ünnepeink - mit nekünk Farsang vagy Halloween, ha ülhetünk Archeofesztet is.  Én nem vagyok híve általánosságban az effajta hakniknak, de mint azt több ízben (!) említettem, betegesen szeretek régészekre főzni, és ilyen nagy mennyiségben ritkán tömörülnek össze - most már egyiptológusokkal és asszirológusokkal is kiegészülve - abból a célból, hogy etessem őket. Tehát csatlakoztam egy csapathoz, aminek tagjaival nem most először őriztünk együtt bárányt. Mondjuk az, hogy mi eléggé ad hoc összeálltunk, kispályás ahhoz képest, hogy volt olyan csapat, akik az urban legend szerint már hónapok óta nevelgették az árpát, hogy sört főzzenek belőle. Viszont mi nyolcan nem rövid gondolatvákum után kiötöltük, hogy török ételt főzünk - mert azt szeretjük -, és nyolc fős csapatunk egyetlen férfi tagját Szulejmánná turbánozván, felcsaptunk a háremének. 

Szulejmán és a szeráj szirénjei - mert hogy a név is pontot ér

a hasonlóság szinte ordít. forrás

A tulajdonképpeni török konyhaművészet valóban a 16. sz.-ban született meg, és tényleg Szulejmán szultán udvarához kapcsolódik, mivel a szultán igen nagyon szerette a hasát. Többszáz fős konyhai személyzetet tartott fenn, és minden szolgának egyedi feladata volt. Mi ebben is történeti hűségre törekedtünk: volt olyan tagunk, aki végig a fellépő ruhát varrta, de olyan is, aki napokkal korábban ledarált nekünk több kiló diót.

készül a szultán jelmeze

A séf maga a szultán volt, mi pedig hűséges háremkuktaként nyolc kiváló és kevésbé kiváló ételt alkottunk a keze alatt. Előételnek kecskesajttal töltött sült padlizsánt készítettünk, de talán jobb lett volna, ha nem tesszük, mivel a kecskesajt önmagában olyan sós, hogy okosabb lett volna tálalás előtt megkóstolni, mivel valamelyik szakácsné hót szerelmes lehetett. De történnek hibák, és a többi fogással kompenzáltuk a konyhaművészetünkön esett csorbát.

az ÁNTSZ minden előírásának megfeleltünk

és nagyon népszerűek voltunk

A főételünk adana kebab volt, amelyhez egy nyájnyi bárányt ledaráltunk, házilag dagasztottuk hozzá a török lepényt, adtunk mellé joghurt szószt és jó fűszeres humuszt. Ez a kombináció viszont, minden szerénységet félretéve, veszett jól sikerült, és szívesen átadjuk a receptet az Isztambul török étteremláncnak, ha kérik.

rotyognak a báránygolyócskák és a tűzhely sarkán kel a tészta

Hasonló népszerűségnek örvendett a bundázott kagyló is, amiről nem tudom, hogy készült, mert én akkor konyhát váltottam fánktészta készítés céljából, mivel nem vagyok hajlandó a tengeri herkentyűk létezéséről tudomást venni. Hosszas bátorításra végül mégis csak megkóstoltam a saját kagylónkat, és annyira megijedtem attól, hogy halíze van, hogy egész este pszichoszomatikus rosszullétet produkáltam.

az asztalunk desszertes részlege

Viszont a vendégek vitték, mint a cukrot. Apropó, cukor. A lokma, vagyis a pisztáciás-cukormázas fánk nem lett a szívem csücske, pedig halálpontosan követtem a receptet. Ne készítsétek el, hacsak nem izgat titeket a gondolat, hogy a hastáncosnők köldökéről mintázták. Viszont a baklavánk maga volt a nirvána - csak hogy vallási képzavarral éljek. 

a teljes díszvacsoránk

A többi csapat - értem ezalatt például a honfoglalókat, az ősembereket, az asszírokat vagy a rómaiakat - sem aprózta el egyébként: fürjtől a kecskéig, datolyabortól a házisörig terjedt a menü. Mint ahogy egy hollywoodi filmben történnie kell, mi csak a második helyezést vittük el, és egy korhű római vacsora kapta a győztesnek járó Aranyfakanalat. Az informátorom szerint a bundás kagylónk történeti hitelessége kérdőjeleződött meg, de hát ilyen ez a popszakma.

a teljes felhozatal

Tehát Szomszédok-szerű tanulságként nota bene: a főzés nem a győzelemről, hanem az élvezetről szól. És persze a történelemről. Jó étvágyat kívánok!

Amikor Natalie Zemon Davis leejti a mappáját, és Peter Burke ugrik, hogy felvegye neki. Én pedig, semmi közepi kis kutatótanonc leesett állal és elkerekedett szemekkel bámulom őket az első sorból, mintha először látnék zsiráfot. Ahogy Burke elhalad mellettem, kényszert érzek, hogy megérintsem és tamáskodjak kicsit,  mert nehéz elhinni, hogy a gyakori helyi nihil után a tudomány valóban karnyújtásnyira van. Mi több, szabadon cseverészhetek is vele. Így a saját bőrömön egyből könnyebb lett megértenem, mi is az a kulturális hibriditás.

Nem egy csúnya bőrbetegség, nem egy kutyatenyésztési ág, és nem is egy kozmetikai kezelés. A kulturális hibriditás fogalmát talán nem is meghatároznom kéne először, hanem kortárs példán át illusztrálnom, hisz úgy sokkal közérthetőbb, és még csak az - egyébként roppant szemléletes - bali punkzenéig sem kell elmennünk. Vegyünk példának egy olyan hétköznapi kulturális elemet, mint a konyha. A globális McDonalds nagyon is lokális szürkemarha burgere a Magyar Hetek menüjében minden további hozzáfűzni való nélkül megvilágítja a kulturális hibriditás jelentését, csak úgy, mint a matyómintás iPhone tok.

forrás

Innen már könnyű belátnunk, hogy a helyi kultúrákon átívelő jelenségek mint a háborúk, a gyarmatosítás, a kereskedelem, a gazdasági terjeszkedés, vagy akár a globális média, mind eredményezhetik, hogy a terjeszkedő, erős kultúra nem leigázza a helyi változatot, hanem keveredik azzal, ötvözik egymás elemeit. Ez az ötvözet pedig a kulturális hibriditás. Akitől én mindezt anno tanultam, amúgy  szintén jelen volt Peter Burke mai előadásán, és a fogadás közben büszkén megmutatta, hogy az önéletrajzom hátoldalára jegyzetelt, mivel gyorsan szüksége volt valami feláldozható papírra, és hirtelen nem volt más kéznél.

Natalie Zemon Davis. forrás.

De mit is kellett jegyzetelni? Az illem kedvéért térjünk ki gyorsan az említett nevekre. Kevés olyan eseményt ismerünk, amelyet még élő ember tiszteletére rendeznek meg rendszeresen, de a Natalie Zemon Davis Annuel Lecture Series közéjük tartozik. Natalie Zemon Davis varázslatos, a nyolcvanötöt nemrég betöltött - nem mellesleg, az én teljes életkoromat laza mozdulattal letagadhatná -  társadalomtörténész. Habár ez a poszt most nem róla szól, bárkinek meleg szívvel ajánlom a Martin Guerre visszatérése c. könyvét, vagy legalább az azonos című, Depardieu főszereplésével készült filmet, vagy - kevésbé meleg szívvel - annak későbbi korba helyezett, Sommersby címet viselő remakejét Jodie Foster és Richard Gere játékával. Főleg azoknak javasolom így a közelgő téli estékre, akik azért nem szeretik a történelmet, mert száraznak tartják. 

Martin Guerre visszatérése. forrás

Ezen az előadás-sorozaton belül jött Magyarországra a héten Peter Burke, hogy a kulturális hibriditásról meséljen nekünk. Peter Burke a University of Cambridge professzora, aki életművében rendkívül széles skálán vizsgálta a kultúra és a társadalom történetét a reneszánsztól akár jelen korunkig is kiterjedő intervallumban. Talán az sok mindent elmond, hogy azok közé a szerzők közé tartozik, akit egyaránt kötelezőként olvastam úgy a média, mint a történelemszakon. A CEU-n megtartott három, a Hybride Renaissance címet viselő előadásában először egy áttekintést adott a kulturális hibriditás reneszánsz problémáiról, a Cultural hybridity: problem or solution? kérdés feltevésével. A második előadás, a Hybrid languages and literatures a történeti, írott nyelvek hibriditásával foglalkozott. Az utolsó, a  Translating architecture ezt a fonalat folytatta: állítása szerint nem csak az írás fordítható le a különböző kultúrák nyelvére, hanem az építészet is. Spanyol, itáliai, francia, angol és még magyar példákon keresztül is bemutatta, hogyan keveredhetnek egyrészt a különböző időben feltételezett stílusok, mint például a gótika és a reneszánsz, másrészt a különböző etnikai csoportok vagy vallások által képviselt, eltérő térben megszokott motívumok az építészetben. Csak kiragadott, általa említett példákként nézzük meg, ahogy a valenciai katedrális gótikus elemei között megjelenik ez a Colosseumot idéző körív:

Valencia katedrális. forrás

Vagy azt is megfigyelhetjük, ahogy a kora 17. századi Hatfield House két Erzsébet-kori szárnya közt ott feszít az itáliai reneszánsz homlokzat:

 Hatfield House. forrás

De első blikkre gótikusnak tűnhet a 16. században épült párizsi Saint-Eustache templom is, amely ha jobban megnézzük, gótikus struktúrája ellenére részleteiben viszont reneszánsz:

Saint-Eustache, Párizs. forrás

Ehhez hasonló problematikát képvisel a pienzai dóm is, ahol a reneszánsz külső rejt meglepetésszerű gótikát a belsejében:

Pienza 

A "Mester" egyébként - gondolom, kedveskedni akart nekünk - felvillantotta a csarodai templom falfestését, amelyben ő az oszmán művészetre jellemző iznikihez hasonló motívumkincset vélt felfedezni. Ez a merész társítás azonban nem hagyott nyugodni, és habár nagy nyilvánosság előtt nem is, de négyszemközt nagy levegőt vettem, ezzel párhuzamosan angolul természetesen elfelejtettem zavaromban, majd megkérdeztem tőle, hogy egy ennyire izolált kis falu esetében hogyan is képzeli ezt az oszmán hibriditást. Abban maradtunk nagy vonalakban, hogy az oszmán-török birodalom terjeszkedése tényleg okozott kulturálisan hibrid termékeket, bár a csarodai templom festése ennek pont nem példája, hisz talán inkább az igen korai népies motívumokból építkezik, de számomra megnyugtatóbb lenne, ha általános virágmintának tekintenénk. Utóbbiakat persze nem tettem hozzá, mert fülem-farkam behúztam, és vörösödtem. Zavaromban majdnem lerántottam a pulpitusát.

Csaroda. forrás

És egy kis izniki, hátha valaki meggyőzhető. forrás.

Mindezek után talán már érthető, miért mondtam a legelején, hogy a kulturálisan amúgy sokszínű, angol-szász tradíciójú Central Europian University előadójában Peter Burke-t és Natalie Zemon Davist hallgatni a világ több pontjának kora újkori építészetéről beszélni, miután - épp frissen - a németes rendszer egy tollvonás nélkül dobta vissza a kora újkori építészetről rögtönzött tíz oldalam, majd a kultúrsokk után bedobni a kínai szakos barátnőmmel egy Whopper burgert, miért is meríti ki nekem önmagában a kulturális hibriditás fogalmát.

Itt pedig maga Peter Burke látható, akinek a témáról szóló könyve, a Cultural Hybridity például innen rendelhető.

Többször mondtam már, hogy minden gyerek régész szeretne lenni, ha felnő, de vannak, akik ezt az álmot nem növik ki. Na, ők a régészek. Ha pályaválasztás előtt állsz, érdekel a régészet, de nem tudod, pontosan mi is foglalkoztat azon belül, akkor az ELTE Régészettudományi Intézetének felvételi előkészítőként működő tudományos ismeretterjesztő előadás-sorozatát neked teremtették. Visszagondolva én hálás lettem volna, ha valaki annak idején részletesen elmagyarázza az egyetemkezdés előtt a választható korszakokat és azok várható kilátásait, mert egy szép szakiránycserélős kálváriától és félévtúlfutásról kíméltem volna meg magam, ami mind a téves  és bohó szakirányválasztásból adódott. Hiszen zöldfülűként bekerülve az egyetemre általában csak annyit tudunk, mi az a fő korszak, amivel a hátralevő életünkben dolgozni akarunk, miközben pedig két korszakot kell választani, és a későbbiekben a kettővel - egy szakdolgozattól eltekintve - ugyanannyi meló lesz a diplomáig. 

Az előkészítő során az elsősorban középiskolás résztvevők megismerhetik a szakon oktatott korszakokat és interaktív előadások formájában bepillantást nyerhetnek egy régész mindennapjaiba. A hivatalos leírás szerint "részesei lehetnek a felfedezés örömének és tudatosan dönthetnek továbbtanulási szándékaikról."

Miről is van szó?

Napi gyors: a következő, kezdőknek szóló recept specifikusan középkoros régészlánynál működik, és csak egy plusz randit garantál, de azt - kis hibalehetőséggel - biztosan.

Mondjuk ilyet. Antimachia erődje. Kos sziget.

Először is végy egy bejárható romot - egy vár például megfelelő erre a célra -  és a lányt ereszd össze vele. Engedd, hadd szaglássza, simogassa meg, ismerkedjenek nyugodtan. Ha a nő hirtelen eltűnik, ne ijedj meg, nem lépett le, majd előmászik valahonnan. Hagyd, hogy császkáljon mindenféle szikladarabokon meg köveken kedvére, de ha végül fenn ragad valami falon, mint egy macska, akkor gyorsan kerülj elő, és szedd le onnan, lehetőleg két karral.

Ha random felkiált, hogy

"Jaj, de cuki kőkeret!",

akkor ne kérdezz rá cinikusan, hogy miért is cuki ez a darab kavics, hanem inkább értelmesebbnek tűnő, univerzális kérdéssel próbálkozz, mint például az

"Ez mi?"

Igen, el fogja mondani, de ha már itt feladod, rossz nőt választottál. Majd ne lepődj meg, ha elkezd kapirgálni, még az is megeshet, hogy a retikülből egy spakni is előkerül, mivel a felszíni kerámiát - nincs mese - össze fogja gyűjteni a neszeszerébe. Kicsit sürgetheted, mert kényszer nélkül nem fog felhagyni a tevékenységgel, de hibás lépés megsérteni a cserépdarabjait.

A lehető legrosszabb választás pedig a

"mit fogsz ezekkel kezdeni?" 

kérdés, ami villámló, "drágaszáágom"- tekintetet fog maga után vonni. 

forrás

Még kiengesztelheted, ha nem feleded, hogy amúgy nőből van - tehát megéhezett, megszomjazott, pisilnie kell, és jó régóta nem látott tükröt. A választott vár környékén egész biztosan van egy bájos hely, hasonlóan bájos kilátással, ahol minimum három nyelven szólíthatod meg a tulajt, és ahol választottad a felsorolt női szükségleteit kielégítheti.

valami ilyesmi

Innen már csak rajtad múlik, hogy mit kezdesz az öledbe hullott lehetőséggel - mert még nagyon elronthatod, akár annyira, hogy egész másnap repeatre állítva ordíttassa Kate Nash Dickhead c. számát. Haladóknak egyébként a kockázatos nehéztüzérség, a templom-irodalom kombináció ajánlott, de ez csak szülői felügyelettel, mert könnyen kibújik a szög a zsákból. Ha így se megy, ne engem hibáztass: egy blogot olvasva próbálod kiismerni a nődet.

Mielőtt beszámolnék az USA-ban tett látogatásom régészeti vonatkozású élményeiről,  - a dübörgő New York egyéb aspektusainak hosszas fejtegetésétől amúgy is megkímélek mindenkit, az inkább egy kávé mellé való téma  -   kedvteremtésként a folytatáshoz fotóztam pár furcsa tárgyat a Metropolitan Museum of Art középkori gyűjteményében. Le kell szögezni, persze, hogy a MET=Mennyország, meg oda temessetek, viszont a középkori részlege értelemszerűen - értvén ezalatt, hogy az USA-tól finoman szólva távol áll az európai középkor - pont nem ejtett eksztázisba. Igaz, a robogó manhattani élet az ott töltött pár nap alatt nem adott lehetőséget, hogy a MET középkorra szakosodott taggyűjteményébe, a Cloistersbe is ellátogassak. Ha sikerült volna oda a túrám abszolválni, valószínűleg az  elkövetkező válogatás is más színezetet kaphatna. Ám nem kell bánkódni, ha minden jól megy, lesz még arra mód, hogy a Cloistersről is megoszthassak itt majd pár benyomást.

Szóval a középkori gyűjteménybe egyenesen Egyiptomból érkezel, egy színes, eredeti, üvegablakokkal szegélyezett folyosón jutsz el a templomot imitáló módon kialakított, valahogy mégis labirintusszerű kiállítótérbe - vagyis annyiszor tévedtem el, hogy majdnem lekéstem a konferenciára átszállító buszom.

Ebből a nagy csarnokból lehet több irányba császkálni oldalsó termek felé, ahonnan szemezgetettem az izgalmasabb, mondhatni fura tárgyakat.

Egyből kezdjük is egy kis csalással, mert valójában nem középkori, hanem 16. századi, Németroszágból származó, női szentet ábrázoló szobrot választottam elsőnek. Elég kacér szent, meg kell hagyni: a 16. századi divatnak megfelelő ruhában ácsorog, akár egy katalógus modell, bőségesen felékszerezve, és láthatóan a fodrász is sokat szenvedett vele reggel. Az arcán nem éppen a megszokott ájtatos fájdalom tükröződik, de ahogy a könyvét olvassa, úgy tűnik, mintha éppen a sminkjét igazítaná meg a kézitükrében:

Ennek párja Szent Katalin, akinek habár főkötője diszkrétebb, öltözéke amellett, hogy szintén trendi, látványosan kidomborítja a keb..erényeit. Egyébként amiatt ismerhetjük fel a nőben Szent Katalint, mert a lábainál, ha jobban megfigyeljük, egy kereket, kezében pedig egy kardot láthatunk. Ez mondjuk nem éppen örömteli, mert azért bír szegény két jelképpel is, mivel elsőre nem sikerült megölni őt: első ízben kerékbe tervezték törni, de isteni segítséggel a késekkel telepakolt kerék széttörött, ennek következtében jobb ötletük nem lévén a biztonság kedvéért inkább lefejezték. Halálának oka egyébként, szenteknél meglepő módon, hogy kiállt a hitéért a talpa alatt látható pogány filozófusokkal szemben. Mindenesetre az okos nő archetípusát képviseli (értsd: olvas), könyvtárak, egyetemek védőszentje is.

A miheztartás végett: inkább így szoktuk meg Szent Katalint, nem? Eképpen már inkább el tudjuk őt képzelni a tekintélyes tizennégy segítő szent között:

szintén 15/16. századi, csak hagyományosabb Szent Katalin, Tirolból. forrás.

Ha már a tizennégy segítő szentnél tartunk, én azt hittem, találtam egy Szent Dénest is bóklászásom közben, legalábbis amennyiben ez nem az Álmosvölgy legendája, rá gyanakodhatunk, ha egy férfit látunk a fejével a kezében álldogálni hosszú klepetyusban. Amúgy Johan Huizinga megkockáztatja, hogy azért pont ezek a szentek lettek kiemelve a többi közül, mert az ábrázolásuk "mély benyomást kelt", vagyis finoman szólva sokkolhatta jámbor középkori barátainkat. Ráadásul akkor még nem is szóltunk azt üstben fortyogó Szent Vitusról vagy a motollával felhasított Szent Erazmusról. Ám kiderült, hogy tévedtem, mert Szent Firmint is hóna alá csapott fejjel szokás megjelölni:

Szent Firmin, 12. század, Amiens

Visszatérve a nők furcsa megmintázására, igen könnyű a kíváncsiságot tiszteletlenségbe fordítani. A Szent Szűz fogantatásának kérdésétől például nem pirultak el, mi több, foglalkoztatta az akkori embereket, és ennek legdurvább ábrázolására a korábban már említett Huizinga 15. században előforduló kinyitható Mária szobrokat hoz fel példának. Az a szórakoztató, hogy a MET-ben bámészkodva szembejött velem is ennek egy 13. századi verziója. A lényege az egésznek, hogy Máriát kinyitva annak belsejében megtaláljuk a Szentháromságot miniben. Azt azért vágjuk, hogy durva eretnekség a teljes Szentháromságot Mária méhének gyümölcseként elképzelni, szóval érezzük a bátorságot:

Még ez a groteszk is megdöbben rajta az ajtó tetejéről leskelődve. Hát még én hogy megdöbbentem, hogy a groteszk figyel engem  a fejem fölül:

Rendben, javaslom, oldjuk fel a kavargó indulatokat egy-két cukisággal: fotóztam például korabeli társasjátékokat is. Most csak étvágygerjesztőnek mutatom, mert szívesen mesélnék majd részletesebben is a középkori játékokról. Például tudtátok, hogy a sakk már a 11. századtól is ismert volt Európában?

14. századi táblák - el bírnám viselni őket a polcomon

Kivonulván a MET középkori gyűjteményéből úgy is lehet távozni, mint egy győztes csatából: áthaladva az egyik beazonosíthatatlan, labirintust idéző ajtaján a lehengerlően bőséges fegyvergyűjteménybe jutunk, ahol a lovagok már várnak ránk. Semmi fehér ló, meg herceg, de búcsúzásnak mára jó lesz.

Napi gyors: ismét hazatértem egy ásatásból. Természetesen elmondhatatlanul gusztustalanul nézek ki, és ezzel egyenesen arányosan fáradtnak is érzem magam, viszont a sör-fürdő-pakolások triumvirátustól várom a feltámadást.

Addig is megmutatom, mit hagytam a küszöbön a lakásba belépve:

Mutatós homokkupac hullik belőlem bármerre megyek. Talán egyszerűbb lenne a kulcslyukon átfolyva közlekedni.

Napi gyors: az épségben ránk maradt visontai ruháról.

Egyrészről régészeti kommunikáció-történeti sikerpillanatot élünk, mivel a Blikk lehozott egy cikket egy régészeti feltárásról. Másrészről régészeti sikerpillanatot is ünnepelünk, mivel tényleg menő dolog történt: a visontai ásatáson, ahol magam is dolgozhattam egy hetet, szokatlanul ép - értsd: szövet nem nagyon éli túl az eltemetés és feltárás között eltelő időt - állapotú nemesi öltözéket tártak fel a kollégáim. Persze, hogy akkor, amikor én nem voltam jelen, mindazonáltal ez a tény nem von le a lelet jelentőségéből, nézzétek meg magatok, milyen király:

forrás

A visontai ásatás ruházat tekintetében egyébként amúgy is gazdag volt, szövetszálak és sok fémből készült ruházati elem előkerült már akkor is, amikor ott dolgoztam. Egyszer el is kapott az "aranyláz": hiába ültem már vagy tíz órája egy 30 x 20 centis földdarabon magam körül három hullával, mindezt olyan két méter mélységben, alig lehetett kihúzni a gödörből, amikor elkezdtek az egyik hullám bordái alól a ruhakapcsok előmászni. Nem mellesleg, minden alkalommal szívrohamot kaptam, ha valaki hozzám szólt felülről, mert úgy hozzászoktam, hogy körülöttem a halottak nem sokat beszélnek. Az ásatásvezető igen hamar rájött, hogy ha nem akarja, hogy sikoltozzak, ne macskamódra közelítse meg a szelvényemet, és inkább már messziről köszörülje a torkát. Viszont azt hiszem, a hullabontás témának majd szentelek egy külön posztot. Most legyen elég ez a remek kétszáz éves outfit, amiről egyébként egyéb részleteket is elárulnak a feltárást ott helyben irányító Nagy László és Nagy Szabolcs Balázs a korábban már linkelt cikkben.

ilyen lyukat csináltunk a templom közepére

Visontán egyébként templombelsőt ástunk a nyár második felében és szeptember elején. Ennek eredményeként előkerültek a korábbi templom falai a jelenlegi templomon belül. 

.........átléptük a száz rajongót!

ezt középkori és kora újkori kerámiátöredékekből csináltam örömöben

Köszönöm a hűséges követést, sok ásatási sztorival, régésztrükkel és műemléki titokkal igyekszem meghálálni a jövőben is. "Nem adhatok más, csak mi lényegem" - mondja Lucifer. Az ezerig pedig meg sem állunk.

Most, hogy az elmúlt három szombaton retronapokat tartott a Viasat3, és előszedte a Jurassic Park filmeket, ismét aktuálissá vált, hogy felhívjam a figyelmet egy sokszor felemlegetett tévhitre. Mindig, amikor már azt hiszem, hogy végleg leszámoltunk a mítosszal, valaki megkérdezi tőlem, hogy a régészek dinókat ásnak-e.

így viselkednék legszívesebben minden ilyen kérdésnél

Nem. Annyiban rokontudományok, hogy például a régészeti állattan módszertanának alakulását elősegítette a paleontológia, ami szintén rétagtani megfigyelésekkel dolgozik (vagyis az idők során egymás fölé rétegződött különböző összetételű földrétegek egymáshoz való viszonyából von le következtetéseket), illetve szintén törzsfejlődési szemléletet képvisel. Viszont a régészetet a múltban élt ember és annak környezete foglalkoztatja. Azt pedig könnyű szerrel elfogadhatjuk, hogy dinó és ember először kábé a Jurassic Park alapjául szolgáló Az őslénypark c. könyvben találkozott.

forrás

A régészet résztudományai persze szembekerülnek - akár már a földtörténeti negyedidőszak elejétől (iszonyat régtől, de nem a dinóktól) kezdve is - a környezet vizsgálata és rekonstrukciója során a növényzet, az éghajlat és az állatok tanulmányozásával. Így tesz a régészeti állattan is, csak éppen az nem egyenlő őslénytannal. A régészeti állattan (archeozoológia) célja az ember és az általa tartott vagy vadászott állat viszonyának meghatározása az ásatásokon talált maradványok és azok környezetének vizsgálatával. Ez nem feltétlenül csak az írást megelőző őskorra alkalmazható, hanem az összes történeti korra vonatkozóan nyújthat információt az adott kor emberének étkezési, állattartási és tenyésztési szokásairól, így kapván pontosabb képet az régvolt ember életkörülményeiről.

a legrosszabb az egészben, hogy jobban belegondolva, volt itthon szajkókoponyám valahol, így van saját illusztrációm is

Emiatt minden ásatáson gyűjtjük a csontokat, amik alapján a szakember meg tudja állapítani a fajt, azok gyakoriságából, vagy az életkor és a nem meghatározásával pedig az állattartás jellegére és szokásaira következtethet. Arra is rájöhetünk, az állat melyik részét hasznosították, ha a váz részeinek előfordulását számláljuk. Magukat a csontokat is alapos tanulmányozásnak vetik alá: vágás-, kopásnyomokat keresnek rajtuk, így következtetve a feldolgozás módjaira, de akár kóros elváltozások is felfedezhetőek, amelyek a betegségekre utalnak. 

valahogy így néznek ki a megtalált csontok csomagolás közben. az eljárás velük ugyanolyan, mint a kerámiánál láttuk, csak sokkal gusztustalanabb. a kép forrása

A magyar régészet történetében számos kutató található, akik hozzáadtak a régészeti állattan fejlődéséhez. Közéjük tartozik Bartosiewicz László is, aki az óráin az állatcsontok vizsgálatának folyamatát a következő egyszerű, mégis tökéletes módon érteti meg a hallgatóságával. A titok az emlékeinkből kitörölhetetlen gyerekkori mondókában rejlik:

• "Ez elment vadászni" - valóban elment? Vagyis megállapíthatjuk, például a vadcsontok visszaszorulása alapján, hogy vadászó, állattartó vagy dögevő életmódot folytattak-e eleink. Nem húshasznú, de egyébként tartott állatok csontjainak hiányából is következthetünk jelenségekre: ilyen mondjuk a kutya és macskahús kimérésének középkori tilalma.

a középkori cica nem kaja. forrás

• "Ez meglőtte" - de mit is lőtt meg? A csontok alkalmasak, hogy rájöjjünk akár arra is, hogy a hímnemű állatokat korábban levágták, mint a nőstényeket. Logikus, mivel utóbbiak élve kicsit reproduktívabbak, mint holtukban.

• "Ez hazavitte" - Meg tudjuk különböztetni az elejtés helyén végzett elnagyolt darabolás nyomait a konkrét konyhai főzőcske behatásaitól. Arra, hogy szegény jószágok több darabban folytatták halál utáni életüket bizonyítékkal szolgál a középkori városi ételhulladékok elemzése is. Ennek során megfigyelhető, hogy a marhacsontváz lábvégei a tímároknál, a szarvcsapok a fésűsöknél fordultak elő nagyobb számban.

•  "Ez megsütötte" - Az elkészítés és felhasználás technikáit is elkülöníthetjük. Például a gyűrűalakú égésnyomok a csonton nyílt lángon történt sütésre utalnak. A magas zsírtartalom miatt viszont fűtésre is használhatóak voltak a csontok.

• "Ez az iciripiciri meg mind megette" - Mindenkit megkímélnék attól a fejtegetéstől, hogy mi marad meg a csontokból egy másik állat emésztőcsatornáján áthaladva, mindenesetre azt megjegyezném, hogy a kutyakaka (szép szaknevén koprolit) a magas mésztartalma miatt egészen gyakori lelet. Magam is találkoztam már Csábrágon 18. sz.-i verziójával.

koprolit - igyekeztem kevésbé gusztustalan képet választani. forrás

Szóval dióhéjban ez a régészeti állattan, számolgattam én már vizsgán szorgosan az ujjaimat, nem szégyen. Az oktatására visszatérve van annak egy diszkrét bája, amikor a hétfő reggel nyolc órát célozva, ám elegáns késéssel berontva az egyetemi nagyelőadóba az első, amit megpillantok egy falra kivetített, leölés közben lévő párosujjú patás, majd tíz percen belül  legalább négy vérbe fagyott, átvágott torkú állat színes, nagyfelbontású fotója bámulható a szemközti falon. Mint a kurzus során megtudtam, persze, "az lenne a legideálisabb, ha a jószág életben maradna", de igen gyorsan hozzászokik az ember a bizarr témához, és szemet huny olyan morbid megjegyzések felett mint a "kis sötét fantáziával látható",  " a témához vág" , vagy akár a "végre élőben, ill. halottban is láttam ilyen vágást csigolyán". Mindenesetre a kurzus végső elhangzott tanulsága számomra ez volt:

"az archeozoológia célja, hogy ne tudjanak többé nyugodt szívvel tyúkhúslevest enni"

(Ha igazán képben akarsz lenni, ajánlom Bartosiewicz László Régenvolt háziállatok c., amúgy nagyon olvasmányos könyvét)  

Napi gyors: megérkezett az első régész fizetésem, amitől egészen elérzékenyültem. Igaz, ha arra gondolok, hogy voltak idők az életemben, amikor az írásért is fizettek, szintén könnyek szöknek a szemembe.

forrás

Bár mivel a fizetetlen gyakornoksághoz egészen hozzá szoktam már médiahallgató korom elején, ezért eddig teljes természetességgel fogadtam el, hogy mint ásatási gyakornok a szenvedély a bérem - csak most nehogy vérszemet kapjak. Mondjuk nincs is rá különösebben lehetőségem, hisz aki ezt a szakmát választja, az nem a gyors meggazdagodás reményében teszi. Ám be kell vallani, azért frusztráló figyelni, ahogy a régi szaktársaim sorra helyezkednek el főállásban, én meg örülhetek, ha csurran-cseppen egy kis részmunkaidő, ami befér az elég rugalmatlan munkaidejű, de legalább a túlórát nem megvető régészhallgatóság mellé. Legalább vigasztaló, hogy lesz ez még így se, amikor régésztechnikusi, vagy ne adj isten, régész oklevél is lesz már a kezemben, ellenben ösztöndíj nem nyomja majd a zsebemet.

A régész szak viszont mindezek felett valahogy szemet huny, mert szerény tapasztalatom szerint nem kifejezetten viselkedik támogatóan a párhuzamosan több képzést végzőkkel, akik így próbálják megalapozni, hogy mindig legyen egy B terv a karrierjükben. "A régészet teljes embert kíván" - hallom lépten-nyomon, mintha többszakosnak lenni hobbi lenne, és csak komolytalan szándékokról tanúskodna.

De kérdem én: nem elég bizonyíték az elhivatottságra a dupla-triplamunkával járó lemondás?

Egyébként a lemondásról jut eszembe: holnaptól újra bepörgeti a vérmókus a kerekét, így csak minden második kanyarban jelenik meg új poszt. Ám nem kell aggódni, a grafománia nehezen gyógyítható.

forrás 

Tudom, azt mondtam, pihenek, de ezt a pár kerámiát már muszáj volt elmosnom, ha egyszer benne voltak abban a táskámban, amit fel akartam venni.

Kerámiát persze nem lopunk, de belátom, időnként megeshet valakivel, hogy ha munka közben túl messze van a kerámiagyűjtő-edény, akkor teszem azt, az S-75-ös réteg tartalmát következetesen a jobb első zsebébe, míg a S-76-os gödör cuccait a bal farzsebbe helyezi – mert hogy a jobban a fenék-keksz van – ideiglenes megőrzésre, majd a munka végeztével megnyugodva hazamegy, és bedobja a gatyát a szennyesbe. De én ilyet ugye nem csinálok, mert precíz és felelősségteljes, komoly kutatónak készülök.

ilyen apróbbacska darabok fakadtak Csábrágon

Legálisan ellenben úgy jut kerámiához a precíz és felelősségteljes, komoly kutatótanonc, hogy szemfülesen sétál el a szállásától a gödörig, amiben dolgozik. A tényállás ugyanis az, hogy a legtöbb lelet, ami egy középkoros ásatáson előbuggyan a földből, az kerámiatöredék. Ez dicséretes, mivel kerámia alapján jól el lehet helyezni az időben a réteget, amelyből az előkerült. Igaz, a mennyiség változó: Csábrágon enyhén megkarcoltam a földet a horolómmal, és feltörő gejzír módjára egy teljes kályhányi csempe ugrott elő minden pillanatban, míg Zólyomban fél napig szitáltam az elvakart földet, melynek eredményeképp kettő – azaz kettő – apró edényszilánk méltóztatott előmászni. Ám általánosságban megállapíthatjuk, hogy a több napja kilapátolt földből alkotott meddőre hányt, ismeretlen eredetű és jellegtelen szórvány kerámia épp úgy nem fog hiányozni a tudománynak, mint a WC-re menet meg fogmosás közben az úton talált cserepek. Azokat zsebre lehet rakni. Pár nap ásatás után már úgyis a talajra szögezett szemekkel mászol el a boltba is. Na, ezek a vízben ázva főleg Csábrágról és környékéről, efféle módon összeszedett újkori kályhacsempe-töredékek.

nagyüzemben így néz ki a kerámiamosás

Az elvárt körülmények között előkerülő kerámia élete viszont a megtalálás után úgy folytatódik, hogy alapos mosást és szárítást követően, származása legpontosabb paramétereivel ellátott zacsikba kerül, hogy egyszer majd egy, a világrajövetelét is megbánó régészhallgató lerajzolhassa és kategorizálhassa őt több száz hasonló módon előjött cseréptársával egyetemben, rosszabb esetben egy szakdolgozat, jobb esetben publikáció reményében.

a konstrukcióm, csak mert büszke vagyok rá. kellett egy asztal, na.

A vicces, rózsaszín, házilag összeütött asztalomon ázók sorsa viszont többféle lehet: felkerülnek a polcomra, és új barátságokat kötnek az eddigiekkel, vagy elajándékozom őket születésnapi ajándékokhoz mellékelve szeretetem jeléül, illetve legújabb ötletemként medált készítek belőlük. Viszont néha csak úgy, kabalának tartok magamnál egyet - egyet, például a melltartómban remekül elfér egy töredék közvetlenül a szívem fölött. Ez a frissen felvett szokásom azonban nemrég egy pillanatra a keresztvizet is lehozta rólam egy török-görög határátlépési szituációban: Törökországból ugyanis szigorúan tilos bármi régészeti cuccot kivinni. Aztán egy rossz pillanatban a táskáimból vagy ruháimból előhulló cserépdarab esetén magyarázhatom én valami világnyelven, hogy de nézze, ez tökre nem ókori és nem innen, hanem 18. századi, és otthonról hoztam, értse meg, én szoktam ilyet...

Napi gyors: a  kvázi kedvenc kávézómról. (Csak kvázi, mert pl. ez is az)


A zadari Népek terén sok kávézó van, ahol a teraszok és napernyők erdejében szinte meg sem lehet őket egymástól különböztetni.

 Viszont én tudom, mit keresek: a kávézó, mint egy mini westwerk vezet át Zadar egyik legrégebbi templomába, a Sv. Lovreba. Míg a többiek kinn napoznak a téren, addig én a lehető legközelebb ülök hozzá, szinte a kapujában. Tizenkét éve találkoztam vele először, de az évek alatt még nem lettem elég pofátlan, hogy a kávémmal bevonuljak a hajójába olvasgatni - ez esetben írogatni. De talán egyszer majd elég bunkóvá válok.

így jutsz közelebb

Nagy híve vagyok annak, hogy az örökséget ne vitrin mögé zárjuk, hanem hagyjuk, hadd folyjon át rajta az eleven élet - főleg egy olyan területen, ahol mindenkinek a konyhájában van egy szentély . Meg nem mellékes az sem, hogy amikor kávét iszom egy templomban, úgy érzem, hazaértem.

na, ez van benn

A Sv. Lovre belei egyébként a Régészeti Múzeumban vannak. Mindig is szórkoztatott, hogy egy ilyen városban, ahol a pék is középkori romban lakik, a legdisszonánsabb módon egy ennyire szoc épületben sikerült a legvédettebb kincseket elhelyezni. 

még beljebb ez lenne

Amúgy nem csak a kedvenc kávézóm található ebben az óvárosban, hanem a legdögösebb romkocsma is. Az Arsenal klub nem éppen pénztárcabarát hely, de hát nem ott kell elfogyasztani minden reggelit.  Arra mondjuk kiváló volt, hogy anno a huszadik születésnapomnak helyt adjon, vagy hogy Goran Karan koncerten csápoljak anyámmal.

Arsenal

mindenkinek lehetnek perverziói. nekem kicsit több van.

Napi gyors: lehet, hogy csak a frissen és nagy adagban ért görög hatások eredménye, de eszembe jutott az ókor vizsgám, és különösen ez a szobor. A jegyzeteimben szó szerint azt találtam róla, hogy

„nagyon nyitott kompozíció”.

Hát mit mondjak, az.

A Barberini Faun. 3/2.sz. forrás

Ha végül rossz régész lesz belőlem, és még csapnivalóbb kommunikációs szakember, arra az esetre úgy érzem, megtaláltam a piaci rést, és felcsapok ásatási szakácsnak. De kezdjük az elején.

Szóval emlékeztek a rajzolás viszontagságaira? Annak is legbotrányosabb verzióját, a metszetrajzot (tudod, beleállsz a gödörbe, és szembenézel annak falával) gyakoroltam a legutóbbi ásatáson három álló, egymást követő napon át.

így is nézhet ez ki: itt például szintén metszetfalat mérek Vacsárcsiban. és ahogy az látszik, a régészek kreativitása határtalan, mert függőón hiányában éppen egy spakni lóg, hogy mérje a függőlegest

Mondhatjuk úgyis, hogy vezekeltem, mivel így az öt és feledik ásatási hetemhez közelítve leállt az agyam, és erős lépéseket tettem a rossz régésszé válás felé félreértett utasításokkal, rosszkor felszedett csontvázakkal, nem helyben hagyott mellékletekkel, indokolatlan lassan elkészülő rajzokkal és beomlasztott metszetfalakkal övezve. Az lehetett a baj, hogy én csak laza két, talán három hét kötelező ásatást terveztem erre a nyárra az idei különösen embertelen duplavizsgaidőszak következményeként.

az alapvizsga egyetlen tűrhető módja és amilyen valójában

Ehelyett az átverésből alapvizsgának átkeresztelt szigorlatomról éppen hogy kilibbenve egyenesen nekiütköztem a "Bonyolítsam-e az életed?" kérdésnek. Erre mindenféleképpen "igen" a válasz, ha a bonyodalom kétnapos nógrádi templomrajzolást jelent. És valószínűleg ott, Héhalom környékén csíphetett meg valami bogár, amitől majdnem két hónapon át nem bírtam leállni, mi több, szinte fájt, ha lemaradtam egy-egy ásatásról - még nyaralás közben is erre gondoltam. Viszont a jelek arra utalnak, hogy ennyi egyszerre talán most elég lesz. Igaz, a sors elintézte, hogy egy ásatási lehetőség magától kiessen a képből, viszont még így is maradt öt különböző opció szeptemberre-októberre. Falkutatni (amikor szétvered egy barokk templom falát, hogy előjöjjön a középkor, majd még írok róla)  menni kihagyhatatlan, sőt szinte kötelező ajánlat, Nógrád az mégis csak hazai terep, ezen felül több különböző lehetőség van pénzt is keresni, ami sose árt ugye. Ellenben azt hiszem, felfogtam, hogy pihenni kell, meg ideje lenne a tanulmányaimmal is törődni. Már sakkozgatom  az ásatások okozta hiányzások ellenére melyik gyakorlaton kinél kell majd aláírásért kuncsorogni, de talán mégsem kéne a szeptembert terepen tölteni, főleg, ha a kicsi templomom tényleg repül Amerikába. Nehéz volt leírnom, hogy állj, de büszke vagyok magamra. Na, majd még kitalálom.

A lényeg viszont, hogy a legutóbbi ásatáson botrányosan amatőr voltam, amitől megijedtem, és ettől még bizonytalanabbá váltam. Így kötöttem ki ott, ahol a legkevesebbet tudok ártani: a rajzolásnál. A metszetfalról azt kell tudni első sorban, hogy úgy néz ki, mint egy torta. Amikor éhes vagy - és ha félórás ebédszünettel dolgozol nem is számolt, önként vállalt túlórában estig, fogadd el, az vagy -, akkor különösen olyan, mint egy Eszterházy-szelet.

ez pl. egy random metszetfal a netről. innen

ez meg egy random Eszterházy szelet. innen

Ennek az az oka, hogy ilyenkor az idők során egymás fölé rakódott rétegeket méred és rajzolod: a legalsó talajtól kezdve látod az építkezések és bontások nyomait, a régi járószinteket, gödröket és beásásokat, feltöltéseket, és mindezek egymáshoz való viszonyait.

na valahogy így. forrás

Ezek a gyakran nem egyértelmű viszonyok pedig kiváló indokot adnak a veszekedésre mérő és rajzoló között - főleg ha három napon át és azonos partnerrel történik. Általában megszületett egy szelvény mind a négy oldala fél nap alatt, de amikor én rajzoltam, egy fal - kritikán aluli tempóban - egy teljes napig tartott, így a harmadikon ezt a felállást rövid úton elvetettük a békesség és a gyorsaság érdekében. Az így beállt megdöbbentő csendben pedig alkalmunk volt órákon át a szelet tortát bámulva fejben főzni. Mivel az ásatáson - egy elképzelhetetlenül bizarr vendéglátástól eltekintve - konstans hideget ettünk, és azt is ritkán, talán nem annyira meghökkentő, hogy amikor megmértem egy réteget, és mondanom kellett volna annak koordinátáit, véletlenül annyi jött ki a számon, hogy

"Dödölle. Dödöllét kéne enni."

Ettől a partnerem is elfelejtette az előtte fekvő miliméter papír további problémáit, mivel szintén Vas megyei származása okán egyből felfogta a beállt szükségállapotot. Mindketten tudtuk, hogy eljön az idő, és elkerülhetetlen lesz együtt tölvén egy hetet, hogy ketten közösen főzzünk - mivel ez a végzetünk. Jó, mondjuk nem a dödöllére tippeltünk volna elsőre. Azok bezzeg, akik nem "vazsmegyeiek" most vakarhatják a fejüket, hogy mi is az a dödölle. Mert hogy lefogadom, hogy a mellékelt gyerekdalon kívül, soha nem ejtették ki ezt a szót:

Valójában minden tájegységnek megvan a maga dödölléje, de készítési módjaikban apró részletekben eltérnek egymástól, olyannyira, hogy még a vazsi családok is különbözőképpen készítik el. Mint az kiderült. Mivel úgy tudtuk, az életnek egy területe van, ahol a rajzpartnerem és köztem teljes egyetértés honol, az pedig a konyha - eddig. Szóval addig nem volt ellenkezés, amíg még gyorsan, ásatás előtt vettünk alsó hangon négy kiló krumplit, meg hozzá vöröshagymát, lisztet és tejfölt. Ezzel nagyjából ki is lőttük a dödölle bevásárló listáját. Addig is oké volt minden, hogy feltettünk egy húszliteres bödönben 15 főre krumplit főni. Azt összetörtük az őt ellepő sós vízzel együtt, miközben olajon hagymát pirítottunk, majd egybekutyultuk a törtkrumplival és a liszttel.

az autentikus és szupertitkos recept első lépése egyébként a "tölts barnasört a szakácsba"

A kisütés tekintetében viszont annyira nem értettünk egyet, hogy deus ex machina kellett közbeavatkozni: nem akadt serpenyő, kizárólag az óriás lábas, amiben az ilyen nagy mennyiségű cuccok nem az elvárásoknak megfelelően sülnek az olajban, így a dödöllénk állaga három óra főzőcske után egyikünk elképzeléseit sem tükrözte túl híven. A dödölle amúgy se egy könnyed, fittness, nyáresti kaja, de ez különösen tömős lett, és kétségeim voltak afelől, hogy másnap tudnak-e majd dolgozni a régészek, mivel elhangzott "a puliszka ehhez képest Erdélyben semmi sem volt" kijelentés is. Ami pedig nagyon durva. Legalább aznap nem éheztek, és hálistennek nem is hánytak, mi több, mire másnap felkeltem, az öt kiló dödöllének se híre, se hamva nem volt, csak egy halom olajos tányér maradt belőle. A második tányérral szedő szájából azért biztatóan hatott a "remélem, Ozorára is jössz" kijelentés. Tehát végeredményként sikernek könyvelem el a dödölleprojektet, habár nem ez lesz elől "az ásatáson főzendő ételek" listámon. Ellenben most már bizonyossá vált, hogy ezzel a skillel bővíthető az önéletrajzom: örömmel és gyakorlottan főzök nagy létszámú, hosszan fizikai munkát végző emberre laktató ételeket adekvát eszközök vagy alapanyagok nélkül, alacsony költségvetéssel - például a dödölle-mission fejenként 180 forintba fájt a népnek. Régészek, ne éhezzetek többet, hívjatok engem, és megetetlek benneteket.

a dödölle ilyen szeritem. forrás

Úgy tűnik, az orosz nyelv számomra az ásatások hivatalos nyelve lesz menthetetlenül. Habár a rögtönítélő bíróság által eldöntött ásatási etikett szerint nem lenne ildomos használnom, viszont eddig az első ásatásomtól kezdve annyi orosz élmény ért, hogy azt érzem, ez a sors akarata, azt meg még ugye Oidipusznak se sikerült anno megmásítania.

Csábrágon nemzetközi önkéntesekkel dolgoztunk együtt, koreaitól spanyolon át többféle náció képviseltette magát, többek között volt ott egy orosz pár is. Vagy fél hetembe telt, hogy a pár becserkészhetőbbnek látszó tagját, a lányt, meg merjem szólítani az ő édes anyanyelvén. Aztán elérkezett a pillanat: egyedül ácsorgott, védtelenül, és az én közvetlen környezetemben is a nullához tartott az orosz anyanyelvűek száma, így a maradandó leégés veszélye is lényegesen csökkent. A lehetőség tehát adott, visszaút pedig nem volt. Iszonyat buta, ám nyelvtanilag hibátlan nyitó mondatom után igen hamar az orosz irodalomnál kötöttünk ki, minek következtében ígért nekem megtekintésre egy általa hozott könyvet.

innen leselkedtem rá

Majd eltűnt. De úgy napokra. A bátorságommal együtt. Az elkövetkező héten nagyjából egymásra se néztünk, én a zavartól, ő a nyakán csüngő kedvesétől. Már azon gondolkodtam, hogy olyan rémesen nyökögöm csak ezt a nyelvet, hogy tudtomon kívül megsértettem valamivel. Vagy esetleg ráijesztettem, vagy csak szimplán hülyének nézett. Szláv nyelven ez sem lehet kizárt. Például, volt az az eset, amikor a régészeket vacsoránál  kicsit szlovákul igyekeztek tanítani. Az egyik régészlány azt a multifunkcionális frázist szándékozván mondani, hogy "nem beszélek szlovákul", végeredményben, de nagy magabiztossággal azt artikulálta, hogy

"nem vagyok szarvas".

forrás

Egy-két betű sorrendje mit számít, ugye. Szóval nem lehetetlen, hogy én is a szarvasokkal kapcsolatban makogtam valamit, mivel egy alkalommal az orosz lány engem meglátva sebzett őzike módjára szökkent be előlem az erdőbe. Bánatom tetőfokán, az önkéntesek hazautazásának napján azonban megkeresett, és átnyújtott nekem egy könyvet, egy cirill betűs Hemingway-válogatást. Én megnézegettem, felcsaptam, megszagolgattam, majd rendes kislányként visszaadtam. Az ezt követő, összességében második orosz párbeszédünket viszont tényleg nem értettem.  Mármint felfogtam minden szavát, de nagyon nem tudtam hova tenni. Ő ezt így tulajdonképpen nekem szánja, mert látja milyen lelkes vagyok, és szeretné, ha folytatnám. Olyasmi groteszk döbbenet lett úrrá rajtam, mint a szovjet Micimackó, a Vinnyipuh releváns jelenetében Fülesen, amikor "Ajándék? Nekem?" felkiáltással könnyekig hatódik a lyukas lufi és a kifogyott mézes csupor egymásba illő kombinációján.

Aznap bárgyú mosollyal a képemen, a hónom alatt egy orosz nyelvű Hemingwayt szorongatva kilapátoltam pár köbméter földet, hogy legyen helye a könnyeimnek medencévé válni. A régész barátnőm úgyis freudi módon medencét emlegetett pince helyett - hozzá kell tenni, 40 fok volt árnyékban-, ha az általunk ásott területről értekezett.

a pincéből felnézve a munkahelyünkre

Aznap délután viszont átszakadt a gát - nem a könnyeim gátja, hanem a nyelvi zavarom. Egy max. négy négyzetméteres helyre munka közben mellém került két méter mélyen egy szlovák, ám megfelelően kozmopolita srác, aki legnagyobb természetességgel, automatikusan oroszul szólt hozzám. Én meg a lapátolás monotonitása közben észre sem vettem, hogy magától értetődően oroszul válaszolok. Ezt az algoritmust pedig addig ismételtük, amíg ki nem derült, hogy három órája folyékony párbeszédet folytatunk. Ha eluntuk, azt játszottuk, hogy ő németül szólt, én viszont tartottam az eredeti nyelvet, és amikor bekapcsolódott a kínai szakos lány, na akkor már azt sem tudtuk, hol van az a Bábel. A másik élvezetes játékunk az irodalmi nyelven edződött lelkem meggyalázása volt. Csitri kamaszlány módjára gyűjtöttem be a sráctól a legalpáribb orosz és szlovák káromkodásokat, akinek erre külön kötete volt.

sok jó régész kis szelvényben is, na ide voltunk összezárva

Pár nappal később búcsúzásra került sor. Ő tollal a kezében visszafutott hozzám, és papírt kért. Két lehetőség állt előttem: az orosz származású ásatásvezetőm teás doboza és egy tekercs WC-papír. Gyorsan döntöttem. És helyesen. Mindenki azt hitte, telefonszámot kaptam akkor. Én azonban a szaporodni ige különféle változataiból alkotott, nyomdafestéket nem tűrő mondat egy fecni budipapírra firkantott változatával jelölöm azóta, hogy hol tartok az orosz nyelvű Hemingwayben. Csak hogy mindig emlékeztessen arra a kettősségre, hogy két méter mélyen a föld alatt, ha nincs tétje és lapát van a kezemben, lazán és folyékonyan beszélek oroszul, még akkor is, ha a föld felett, szerszámok nélkül védtelenül, csak riadtan nyekegek.

az ajándékaim

nem bírtam megállni, hogy a végére be ne szúrjak egy szintén az ásatásoknak köszönhetően megszeretett orosz dalt, már csak választanom kellett

Napi gyors: nem reprezentatív, sőt meglehetősen kényelmi mintavételű kutatásom szerint az ásatások leggyakrabban forgatott könyve díjat Umberto Eco A Foucault-inga c. műve kapja.

forrás

Legalábbis szerintem megérdemli, mert rövid és jelentéktelen régészlétem alatt három ember kezében láttam, és ezen felül több ízben került szóba a semmiből beszélgetések során. Magam is egy éve, az első vacsárcsi ásatáson estem neki megboldogult Amfortas nevű e-book olvasómon, viszont még diszkrét 600 oldalas terjedelme és a limitált csomagmennyiség sem tartotta vissza  a barátnőmet attól, hogy idén kötött formában is megjelenjen a kezében. Az elég egyértelmű, hogy Eco=középkor (is, mert ő sok mindennel egyenlő), de hogy miért épp A Foucault-inga - na, azt nem tudom. Persze, stílszerűbb lenne A rózsa neve, de gondolom, az első ásatásig eljutva azt már úgyis olvasta mindenki, akinek egyáltalán igénye van rá. Az sem indok, hogy A Foucault-inga  templom-múzeumban kezdődik és végződik, vagy hogy végső soron az egész emberi történelem kulcsáról - vagy éppen annak hiányáról - szól, és ezért buknának rá ennyire a régészek. Bár lehet, hogy rossz irányból nézem, és a régészetnek ehhez semmi köze, mert bármilyen más társaságot veszek, erősen felülreprezentált lesz az Eco-kötetek aránya - de igazából nem vagyok erről meggyőződve.

a párizsi Museé des Arts et Metiérs 
forrás

Mindenesetre én imádom. Annyira, hogy annak idején a blog mottójául is A Foucault-ingát választottam. Ott fenn jobb oldalt, igen.

Akkor két ásatásos poszt között gyorsan leleplezem, mi is ez az indokolatlan mennyiségű Dalmáciás bejegyzés. Az úgy kezdődött, hogy gyerekkoromban családi okokból hónapokban mérhető időt töltöttem Zadarban és környékén. Azt mondhatom, hogy a templomok iránti, már meglévő betegségem ez alatt az idő alatt vált kórossá, Zadar vagyis Zára templomai pedig a barátaim lettek. Nem volt nehéz, mivel Dalmácia az a hely, ahol a legporosabb, semmi településen is orra buksz valami romban, ha egy percre nem figyelsz.

a beépítést így valahogy

A jelentősebb városokban pedig, ha nem egy kora középkori bazilika öklel fel, akkor egy római oszlopnak mész neki, jobb esetben másodlagosan beépítve valami katedrálisba. A helyiek ezt amúgy gyűlölik, vagy minimum ignorálják, így lesznek a szemetes mellé hányva embernyi méretű mérműtöredékek. Én pedig ezzel az ambivalenciájával együtt szeretem az atmoszférát. Rájöttem, hogy butaság volt egyszer megkérdeznem egy sokat kiránduló férfitól, hogy nem unja-e ugyanazokat a helyeket látogatni. Hisz én se unom, minidig észre veszem a változást, mint egy új frizurát, vagy valami olyan izgalmat, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Ha már nem csak egy-egy napokra jönnék, akkor random árkádok alatt mászkálnék többet. Imádom nézni, ugyanakkor meg is ijeszt, hogy családok mi módon élnek faragott kőkeretes ajtókon belül. Ilyenkor új, cinikus értelmet nyer a "bőség zavara" frázis.

nem kell

Mivel örökké azt hiszem, Zadarba utoljára jövök, minden alkalommal végigszaladok a barátaim utcáin, hogy búcsút vegyek tőlük. Megörülök, amikor felismerem őket, és már az utcájukra ráfordulva dobog a szívem. Feltűnik, mennyit változtak, az érintésük mégis ugyanolyan. De hiába félek, hogy utoljára látom őket, valahogy mindig akkor találkozunk újra, amikor szükségem van rájuk, amikor beszélgetni szeretnék velük. Vagy csak azt akarom, hogy meghallgassanak és átöleljenek. Mint egy külföldön élő családtag vagy kiköltözött jóbarát: ha évekig nem is találkoztok, amikor szükségetek van egymásra, ugyanott tudjátok folytatni.   Így alakulhat, hogy most Sv. Lovrenál, az egyik legjobb barátomnál kávézgatva nem is félek az elválástól, miközben látom, hogy végre nem tárolják a szentélyben a seprűt, és a fecskék is beköltöztek a boltívbe.

Szent Simeon ereklyetemploma (őőő hosszan és sokat változott legyen kb. 5.sz-1980-ig) és a Szent Mihály (14.sz.) templom, utóbbi most legyőzött, és ezúttal nem mertem bemenni

az antik lomokból összehordott, iszonyat cuki Szent Donát (9. sz.) és a Szent Anasztázia katedrális. a tornyot ne nézzétek, csúnya neo

 Eddig csak gyors köszönőkört jártam, de a legfontosabbak még hátra vannak. Gondoltam, rendbe hozom magam, mielőtt beleszagolok az ortodox Sv. Ilije tömjénfüstjébe, énekelek egyet a Sv. Donátban, és amiért a legjobban izgulok, újra megölelhetem a legjobb barátomat, Sv. Krsevant. De annyian vannak, hogy egyszerre nem mutathatom be őket. Egyszer sikerült csak, 16 éves koromban, mindegyiket összeismertetnem valakivel, amikor az akkori fiúm hajlandó volt velem végigsüvíteni Zára szűk utcáin, hogy találkozzon a baráti körömmel. Fontos, hogy az embernek legyenek külföldi barátai, vagy nem?

A tök beteg, kulcsalakú Sv. Stomorica romjai (11. sz.), és annak modellje a régészeti múzeumban

A középkor óta egymásból nyíló, sziámi iker Szent András és Szent Péter: ne tévesszen meg a homlokzat, 5. és 6. sz. kandikál ki mögötte

Sv. Tome egy 5. századi templom, aminek az egyik fele egy bankban, a másik egy kávézóban van, illetve osztoznak annak közös falán. Szomszédos Sv. Krsevannal, így miután elfogyasztottam nála a sajtos burekom, leültem Sv. Tome kőkeretes ajtajánál, szemben a bizánci kereszttel. Bankban lévén a belsejét ugye nem engedélyezett fotózni, bár kamaszkoromban egyszer megpróbáltam, csak akkor nagy policija, policija volt. De beépített formájában ücsöröghetek mellette - nem kielégítő megoldások ezek, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy körültekintően konzerváltak a használatba vett részek, mégis ritkán érzem magam az ilyen szituációknál közelebb a templomokhoz. Megeshet, hogy a szakralitásuk elveszik, és nem ünnep, hanem a hétköznapok része lesz velük találkozni, de igazából, szerintem ez valami olyasmi, mint amikor Nicolas Cage angyalból halandóvá vált Meg Ryanért. Egyébként attól a filmtől idegbeteg leszek ( SPOILER: ha a pasim feláldozza értem az öröklétet, az a minimum, hogy nem biciklizem közúton csukott szemmel.) Zárójel bezárva.

Szent Tamás - ha jobban megfigyelitek az íródó posztom mellett, a kép bal alsó sarkán ott a keresztem

Sv. Krsevanhoz egyébként ebédre érkeztem, messziről integettem neki, majd a közelébe érve végigsimogattam a hátát. Sajnos megint renoválják, ezért nem engedett be magához - szégyellte a kupit - de kitalálta, hogy üljek mellé arra a helyre, ahol egyszer 17 éves koromban együtt hallgattuk a Vivaldi-koncertet. Én leültem, hozzá simultam, és amíg betömtem a burekem - ő kb. 900 éve nem eszik - elmeséltem neki, mi történt velem az elmúlt három évben, miközben nem találkoztunk. 

Sveti Krsevan (12. sz.) - a középső ajtónál hallgattam vele Vivaldit

Amikor kiskamasz voltam, és persze tudtam, hogy lesz egy régész szakom, úgy képzeltem, hogy cserediák leszek itt, hogy foglalkozhassak a dalmát örökséggel is. Természetesen alapnak vettem, hogy megtanulok horvátul. Ez a tervem ott tart, hogy anyám már beszél horvátul.

Sv. Dimitri, a zadari egyetem kápolnája, ahova egyáltalán nem akarok járni

Sok tervemmel van ez így, de "shit happens" - ahogy a legjobb régész-barátnőm mondaná. Mert igazából nem bánom: az álmaim pálfordulatot vettek, eszemben sincs Dalmáciában élni, a szlovák nyelv nógrád régészete miatt értelmesebb terv, meg a nyugat-európai ösztöndíjak jobban vonzanak, persze még nem is kristályosak a céljaim, és egyébként is, mindig többet akarok beletuszakolni egy életbe, mint amennyit gazdaságos. Ám ha el is engedtem ezt az álmot, egy-egy napra az álom mindig örömmel lát viszont engem - ahogy ezen a nyáron is tette.

nekem ez az egész ilyen disszonáns szépség, mint az aznap felvett tengeriorgonaszó

Most, hogy kétségbe esve próbálom számba venni, milyen kajákat is kell összepakolnom az otthon töltött négy óra alatt, mielőtt elindulok a visontai ásatásra, eszembe jutott az előző két ásatásom menüje közötti éles különbség. Az erdélyi Vacsárcsi falu saját székely lányainak és fiainak tekintve minket, degeszre tömött bennünket: a reggeli szalonnás hurkát követő töltelékes káposzta ebéd után egy baráti adag juhtúrós puliszka volt a vacsoránk, csak hogy el ne fogyjunk véletlenül. Egy évnek és az appanázs csökkentésének kellett eljönnie, hogy végérvényesen és maradéktalanul le tudjam győzni a puliszkaszörnyet.

ennyire székellyé voltunk fogadva

Ehhez képest a szlovákiai Csábrágon, 10 km-re a civilizációtól az erdő közepén, egy idő után már gondolatban főztünk, mint a rabok. Nem, nem azt mondom, hogy rossz dolog a lekváros kenyér, csak azt, hogy mellette két hét alatt az ember megkívánhat ezt-azt. Még akkor is, ha belátom és zokszó nélkül elfogadom, hogy az ásatás szűkös támogatása jobb helyre is kerülhet a gyomrunknál. Mivel nem igazán létezett hűtő, csak tartósan elálló ételeket rejtett a szellemház konyhájában álló rejtélyes kék láda. Így földöntúli boldogságot okozott ráakadni egy-egy dugi babkonzervre. És megsúgom, a nőknek vigyázni kell, mert a lekvároskenyér a felfedezett tepertővel együtt fogyasztva pár órával később félreérthető tüneteket képes produkálni.  Mi több, ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem, hogy képes valaki annyira megszorulni gasztronómiailag, hogy az édes íztől megcsömörlötten csípős ketchupot nyomjon a többnapos tejberizsre. 

Két hetet töltöttünk Csábrágon együtt étkezve az önkéntesekkel, akik közt az volt a trend, hogy minden nap más páros főzte az ebédet az összes többire. Ez szép egészen addig, amíg a régészekre nem került a sor, én pedig a "ma ki megy főzni?" kérdésnél pont tűzvonalban álltam, de hálistennek a legjobb régészbarátnőm beleegyező hangja is felgurgulázott a távolból, valahonnan egy történeti korú pince mélyéről. Valójában én imádok főzni - és az etetettek nagy szerencséjére talán tudok is: rajongok az egészért kezdve a főzés folyamatától, a tálalás-etetés-tukmálás aktusain át a már az asztalnál hátradőlve elpilledő jóllakottak látványáig. És mivel láttam már septében összerittyentett szülinapi vacsorát a barátnőmnél, nem aggódtam túlzottan miatta sem. Meg a személyének is örültem, mert kifejezetten gördülékenyen, egy rugóra voltunk egymást kuktái, pedig lett volna olyan személyi párosítás, minek következtében azért nem lett volna ebéd, mert a partner fejére borítom a lábas egész tartalmát egy rossz pillanatomban. Ilyenről köztünk szó sem volt.  

ekkora lábasokról beszélünk

A bibi abban rejlett, hogy még sosem főztünk 20 fő fölötti, egész napos fizikai munka után lévő éhes emberre, sparhelten, alapanyagok nélkül. A várból lefele menet a szellemfaluba végig azon agonizáltam,mi fog várni ránk a kék dobozban. És akkor feltárult a titkok kamrája. Emlékszik valaki a "Majd a Buday" c. főzőműsorra, amiben annak idején Stahl Judit konyhájában Buday előhúzott egy dobozt, amiben volt két hagyma meg egy articsóka, és összeütött belőle egy vasárnapi ebédet? A mi ládánk fő tartalma  a következő volt: tészta, paradicsomkonzerv, pár paradicsom, uborka, krumpli, póré és egyéb hagyma dögivel - és egy madarin konzerv. Mi már a várban bevízionáltuk a barátnőmmel a paradicsomos spagettit, csakhogy az ellátást irányító főnök igen határozottan levest akart velünk főzetni. Azt hiszem, túl karakánok voltunk, amikor kijelentettük, hogy mi bizony uborkás póréhagyma levest krumpliból nem főzünk, és kötöttük az ebet a karóhoz tészta ügyben. De sok lúd disznót győzött - apropó hús. Eszembe ötlött, hogy a hűtőként funkcionáló pincénkben van valahol szalonnánk. Felvillantak az emlékeim mélyéről egy egyébként jó szakács ismerősöm szavai, aki szerint a túrógombóctól a brassóiig minden étel alapízét a szalonna adja meg. Így miközben a barátnőm élete kockáztatásával nekiállt begyújtani a sparheltet, addig én életem kockáztatásával elindultam az elhagyatott templom mellett elnyúló pince felé, ahol is magamhoz öleltem a szalonnát, és egy életem, egy halálom alapon, jó lesz az még valamire, egy konzervnyi kukoricát is.

Mire visszatértem a tűz még mindig nem égett, habár a konyha több ízben lángolni kezdett. Én biztam a barátnőmben, hogy ő sokat táborozott, meg egyébként is tökös csaj, hiszek neki, hogyan kell tüzet gyújtani. Meg is oldotta egyébként, és életben is tartotta, ellenben a főzésre rendelt három órából egyet kapott a tészta és a szószok, a másik kettőt a tűz begyújtásának  és megtartásának szenteltük.

Főzés során szembe kerültünk az eleve elvárt gonddal: mennyit eszik húsz ember? Három csomag tészta forralása mellett döntöttünk, hadd bugyogjon. Oké, hogy egy ekkora csoport megeszik ennyi tésztát, de szósz is kellenne hozzá, viszont csak két paradicsomkonzervvel bírtunk. Jól van, ezen még ráérünk gondolkodni alapon, megdinszteltünk egy kis hagymát fokhagymával, rádobtuk a darabolt szalonnát, kapott egy kis felaprított, háromnapos, reggeli csípős zöldpaprikát. Majd ezen az olajos masszán egy csomag apróra vágott répát megpirítottunk - csak hogy legalább ropogjon valami a foguk alatt- megfonnyasztottuk az egész cuccon a héjafosztott paradicsomot, és nyakon öntöttük a paradicsomszósszal. Míg ez az egész felforrt, kapott pár kanál csípős ketchupot a biztonság kedvéért,  meg irdatlan mennyiségű borsot, és jelentős adag petrezselymet. Aztán rotyogott békésen, miközben mi fohászkódtunk, hogy teremjen egy bazsalikom vagy oregánó bokor az ajtónk mellett. Mivel ez nem történt meg, inkább szeltünk még a szószba két kiló fokhagymát, és egybe kevertük a tésztával - amiből a jóslatunk szerint veszettül sok lett. Nem mertük bevállalni, hogy ez a reménytelen mennyiség elvegye a szósz ízét, ezért a maradékot külön szedtük, és gondolkodni kezdtünk, mint Micimackó.

a konyhánk az egyedi tervezésű bútorokkal és az ágyneművel

Ez alatt az idő alatt a barátnőm kirázta az összes rusnya ágyneműt, ami terítőként szolgált, megterítettünk, ő elment fürdeni egy kilométernyire a patakhoz, én felsepertem, miközben bevillant az isteni szikra. Pirított tészta. Mivel a múlt napi ebédet - aminek a maradványait persze mi mosogattuk el - a koreaiak csinálták, volt valahol szójaszósz. Az utolsó öt percben fogtam a maradék tésztát, és belehánytam egy hagymás-olajos alapba pirulni, miközben mellévágtam a kék dobozban talált gigantikus mennyiségú póréhagymát egy pár répa társaságában, rádobtam a "jó lesz ez még" kukoricakonzerv tartalmát, és kereskedelmi mennyiségű szójaszószba forgattam, miközben - habár irtózom tőle - valami gusztustalan vegeta is előkerült. Na, az történt a sors fintoraként, hogy ezt a rögtönzött izét jobban ették a paradicsomosnál is. Utóbbira visszatérve én nagyon aggódtam azon, hogy ilyen gigászi mennyiségben nem sikerül majd jól fűszerezni. A barátnőm bátor volt viszont, és a fakanálról megkóstolta a művet, ezután az arcára olyan elégedett öröm ült ki, hogy jobban boldoggá tett minden, az ásatáson megtalálni szándékozott évszámos habán kerámiánál is. Ellenőrzésképp kielégülhettem a teletömött régészek pihegő látványától is. A másnapi szakácsoknak ellenben nem volt ilyen szerencséjük, mert ők nem úszták meg a leveskényszert. Igaz, a ládában levessé össze nem illő alapanyagok voltak, összességében kiválóan teljesítették a  kötelességüket, annak ellenére is, hogy a főnök amellett, hogy utasításba adta a levest, azt is mellékelte, hogy ne használjanak hozzá sok vizet. Nekem felrémlett  a történet hallatán az okos lány meséje gyerekkoromból: hozzon is ajándékot meg ne is, köszönjön is meg ne is, legyen is rajta ruha, meg ne is...

volt rajta ruha, és készül a mű

A lényeg az, hogy a kajaháború eldurvult. És ahogy korábban említettem, szabad perceinkben gondolatban főztünk, sőt időnként csak ételneveket dobáltunk a levegőbe, és addig fajult a zendülés, hogy az újonnan érkezőkkel Budapestről rendeltünk húst. Habár én nem vagyok húsfetisiszta, és sokáig bírom néküle, mégis anyira elültették a bogarat a fülemben, hogy úgy érzem, életem legjobb vörösboros pörköltjét sikerült prezentálniuk az aznapi régész-szakácsoknak a budapesti ellátmányból, és hogy az élmény tökéletes legyen, még egy pohár jóféle fröccs is járt mellé. 

a pörkölt hősei

Ezen  meg a szlovák szakácsokkal feszült viszonyon felül, maradt a töpörtyűs lekvároskenyér. Ásatást váltva, Zólyomba továbbutazván az első dolog volt - a többórányi civilizált fürdőkádhasználat után persze - betámadni és megostromolni a helyi Kaufmant. De jobb, ha inkább az ínség emléket viszem tovább Visontára. Habár jelen lesz a régész, akivel a legjobban tudok együtt főzni, mégis attól félek, hogy a "fenék-kekszem"  - a megdöbbentően nagy mennyiségű korpa-és zabkeksz, amit a farzsebemben tudok hordani - játssza majd a gasztronómiai főszerepet. De ez legalább az alakomnak jót tesz.

Napi gyors: Ez az egyik legcukibb, szeretgetnivaló templomocska Dalmáciában. A legenda úgy tartja, hogy a Ninben frissen koronázott korai horvát királyok (értem ugye Kálmán előtt) - a még legendásabb szám szerint heten közülük - a ceremónia részeként ide jártak beavatott hatalmat demonstrálni. De ennél fontosabb legenda viszont, hogy anno itt mondta először nekem az édesanyám, hogy talán lehet, mégis hagyni kéne, hogy régész legyek - látván minket ölelkezni a templommal. 

a valami őskori halmon álló, Nin óvárosától kvázi egy kilóméterre fekvő Sv. Nikola egy 11-12. sz.-i centrális alaprajzú, ám ma - a hősies délszláv műemlékvédelemnek köszönhetően - erősen rekonstruált állapotú templomocska, amit az újkor során pánikukban őrtoronnyal szereltek fel.

csak a méretarány kedvéért: ilyen kis hobbitcukiság

Ezt meg, ha már felhoztam, csapjuk le:

bocsi, szinkronnal hallottam az első száz alkalommal, nekem úgy is marad

Ceteris paribus tegyük fel, hogy a társad csüng egy négy méteres szakadék szélén mérőszalaggal a kezében a várfalon, te pedig  a fal alján  állva rögzíted egy miliméterpapíron az álata adott számokat, és feltűnik, hogy az utolsó pár követ valami irdatlanul elmértétek, mivel - apró malőr - fordítva tartottátok a szalagot. Csak elméletileg. Ebben az esetben a következő egyenletet célszerű alkalmazni, ha nem óhajtod Pókemberrel - féltvén őt a zuhanástól - újraméretni az összes követ:

"X=1030+ (90-y)+30= 1060+(90-y)=1060+90-y=1150-y". Centiméterben.

számolok
(és láthatóan kiválóan alkalmazom a Bevezetés a photoshopológiába - mert a photoshop is az egész rajzfétis része - kurzuson tanultakat, és nem, nem vagyok hajlandó még egyszer  megpróbálni, ezúttal segédvonalak mentén összerakni, mert kicsit savanyú, kicsit sárga, de az enyém)

Rendben, bevallom, ez nem elméleti probléma volt, hanem hárman ültünk fölötte, pontosabban egy valaki kapaszkodott a falon, egy állt a gödörben a rajztáblával, egy pedig - ez voltam én - szorongatta a mérőszalagot a fal aljában, miközben két szelvényt megtöltő régész hallgatta, ahogy - akár egy székfoglaló vitán, csak alulöltözöttebben - próbáltunk húsz perc alatt konszenzusra jutni a probléma megoldása fölött. Így született meg a monogrammunkból összeállított nevű, KUSZA - axióma. 

ilyen szintű, viszont roppant heves párbeszédet folytattunk, hogy felismerjük a KUSZA-tant

Ez a példabeszéd csak azt hivatott illusztrálni, hogy rajzolni nem egyszerű, pedig a régészeti munka jelentős részét, mivel mindent -  értsd MINDENT - dokumentálunk, a rajzolás teszi ki. Hogy mennyire mindent lerajzolunk, arról fájdalmas emléket őrzök. Csábrágon a kaputoronyban, ahol laktunk a vár ásásakor, a lépcső építéséhez kiástak négy darab 50x50 centis lyukacskát, amelyben csak múltszázadi rétegek voltak - magától értetődően. Viszont egy teljes délutánt eltöltöttünk a barátnőmmel karöltve azzal, hogy mind a négy lyuk mind a négy falát (ezeket hívjuk érdemi esetben metszetnek, de ez nem volt érdemi eset) 2d-be helyezzük. Olyan volt az egész, mint egy bonszáj-ásatás: azért kellett 1:20 méretarány helyett 1:10-ben rajzolnom, mert máshogy túl mini lett volna, és nem látszódna a papíron. Mindketten a karrierünk csúcsán éreztük magunkat, de ez akkora önirónikus derültségre adott okot, hogy a tetőn dolgozó szlovák fiúk követelték, hogy adjunk nekik is az anyagból. Azt hiszem, a "Luk, én vagyok az apádnál" kellett volna abbahagyni, és talán gyorsabban dolgoztunk volna. Ennél már csak akkor éreztem magamat jobban megbecsülve szakmailag, amikor én magam voltam a vízszint a rajzoláshoz.

az óriás "szelvényeink" egyike, amibe azért így is beleragadtunk annyira, hogy ne tudjunk belőle kimászni segítség nélkül

De mi is ez a rajzolás mizéria? A lényeg az, hogy az ásatás ugye megismételhetetlen dolog. És feltételezzük, hogy a jövőben nálunknál lényegesen okosabb régészek dolgozni akarnak majd az eredményeinkkel (vagy esetleg mi magunk), akkor tálcán kell nekik kínálnunk minden információt, de több nylonba, meg pukkasztós papírba csomagolva, hogy biztosan megmaradjon, meg ha az egyik fennmarad a buszon, akkor a másikat ki lehessen venni a spájzból. Csúnya szóval redundanciára törekszünk, vagyis mindenről van leírásunk, fotónk, rajzunk, naplónk, emlékeink. Mivel a fotó nem ad valós arányokat, meg nem minden látszik rajta, ezért

• minden felszínt (belenézel a gödörbe, és amit látsz felülről),
• minden metszetet (belemászol a gödörbe, és szembe nézel annak falával),
• és  falszövetet (a fal, ami ott áll kövekből rakva, gyere ki a gödörből)

le is rajzolunk.

Sokkoló lenne, ha a rajzolás összes elemét egy posztban ismertetném, ezért vegyük a kedvencemet, a falszövetrajzolást. Az alapja tulajdonképpen mindegyiknek egyforma, de a részleteit majd egy következő alkalommal mondom el, legyen addig is egy kis izgalom. Tehát a cél az, hogy a miliméterpapírodon egymáshoz képest - a kicsinyítés arányaiban - ugyanolyan távolságra legyenek a látott fal kövei, mint ahogy az a valóságban álldogál veled szemben. Ebből következik, hogy nem csak rajzolni kell, hanem mérni is, méghozzá sokat. Beláthatjuk, hogy balgaság egymáshoz mérni a részleteket, mert elég egyszer elcsúszni, hogy helyrehozhatatlanul eltorzuljon minden a lapon. Ezt kiküszöbölendő madzagból kifeszítünk egy vízszintes tengelyt a falon, mellé rögzítünk egy irdatlan hosszú mérőszalagot, majd a falon minden pontot ezekhez mérünk. A tengelyállítás vicces viszontagságairól pedig coming soon.

az első, segítségemmel megkutatott és kicsit rajzolgatott falam Magyargécen, kisszívem

HIába, hogy a kövek szerelmese vagyok, így szeretek falszövetet rajzolni, mert alapvetés, hogy öt perc sem kell hozzá, hogy "idegállapotba kerüljek", mivel a hibátlanul mért pontoknak szokásuk nem egybe esni a hibátlanul rajzolt pontokkal, és ez az ellentmondás önmagában is gyakran kissé frusztráló. Még abban az esetben is, ha nem mérnek neked "mínusz nullákat", amire szintén volt már precedens. Ez az első falszövetrajzomkor esett meg Vacsárcsiban, Erdélyben. Nagyon féltem a rajzolástól sokáig, ezért a beláthatatlannak és befejezhetetlennek tűnő falszövetnek neki se mertem esni - csak éppen a kényszer úgy hozta. Úgy, hogy én százhatvan centi vagyok, a rajzot akkor készítő, ex-építész lévén játszi könnyedséggel firkáló barátom pedig közel két méter, a fal meg úgy hat. Nem sok fantáziával kitalálható, hogy egy bizonyos magasság után nem az a hatékony felállás, ha az én kezemben van a mérőszalag. Korábban is skicceltem már fel pár méréssel irdatlan nagy falat falkutatás közben a nógrádi Magyargécen, és végül is, se a templom, se én nem haltunk bele, mi több egészen élveztük. Mindazonáltal azért nagy falatnak - igen, ez egy szóvicc volt- tűnt ez a vacsárcsi pince, azonban a mínusznullák abbamaradásával egészen szerethetővé vált a történet, és végül is sokadmagammal legyőztük a mumust.

egész pontosan ennek a mumusnak, ami egy 17. századi pince, egy falát

Azért sokadmagammal, mert az ilyen bulikhoz két ember nem elég. Kell egy ugye, aki ül a rajztáblával, és kellenek sokan, akik próbálnak tartani merőlegeseket, meg függőlegeseket, meg egymást, hogy le ne essenek, miközben sikerül bemérni egy pontot. Mivel nehéz lenne elmagyarázni, inkább lássunk a csábrági megoldásokat:

 mint mondtam, időnként azért van sok ember, hogy egymást tartsa

Shakespeare újratöltve

igen, az egy lápát, mert minden megoldásra nyitottak vagyunk

én meg rendezek

oh, ez már egy másik poszt kezdete...

Ma újra meglátogattam a világ - szerintem - legszebb fogorvosi rendelőjét - persze, nem mint páciens, csak egy fotó erejéig. Mielőtt bármit írok a kis túrámról, csak szeretném gyorsan a margó legszélén, zárójelben jelezni, hogy ez a hely igenis létezik, és egy ilyen rendelőben a fogorvos sem lehet démon- vagy édes minden fájdalom.

innen tisztára egy Márquez-regény,de amúgy nem

Igen, az ott egy velencei oroszlán: 

Ez alatt persze

Szóval probléma esetén őt kell kerseni (Zadar óvárosában, Szent Simeon ereklyéitől jobbra az első utca, nem lehet eltéveszteni):

Pedig most tényleg csak nyaralok, de úgy látszik, nem tudok elszakadni. Mivel - meglepetés - a tengertől is van fóbiám, erőgyűjtés közben sokat koncetrálok a partra, és ezalatt konkrét lelőhelyet fedeztem fel magam körül. Valószínűleg a csöppnyi alkotó nem örült volna neki, ha megkutattam volna a művét, így csak fotóztam.

Ez egy kisebb, kerek lakótornyos, négy darab köralakú saroktoronnyal ellátott verzió, amely taktikailag nem túl fontos, inkább csak a nemesi reprezentációt szolgálja. A korai torony szabályos körbeépítése úgy a 17. századra hajaz:

A területen azonban nem ez az első vár, mivel nem messze egy apró, 12. századra emlékeztető motte (egy kis alapterületű, gyakran kerek épületből álló, mesterséges dombra épült, palánkkal vagy árokkal körbevett korai váracska) maradványai is felfedezhetőek:

Az igazi hatalmi központ pedig mindezektől keletebbre található. Itt erődített rendszerű alsóvár és felsővár komplexum húzódik, amely összeköttetésben áll a közeli, középkori korai várral. Ha jobban megfigyeljük, akkor barbakánt (előretolt védmű, ami a kaput védte), félköríves rondellát, bástyákat és felvonóhidat is láthatunk a kettős árokkal körbevett, újkori erődítésen, mögötte viszont az ekkor védelmi célokra már nem használt, a kora középkorban épült, viszont a késő középkorban kényelmi célokra átalakított korai vár sejlik fel.

Esküszöm, én nem vagyok szakbarbár, de tényleg. Komolyan. Irónia nélkül. Viszont holnap már muszáj lesz bebuszozni a legközelebbi óvárosba.

Orgiát vagy horrort tippeltem előzetesen a csábrági ásatásra értesülvén annak körülményeiről. Az előbbi sajnos vagy nem sajnos nem következett be, ellenben pontról pontra kirajzolódtak a kedvenc - ha az IMDB meri így nevezni, akkor én is - horrorfilmem, a Cabin in the woods pillérei. Oké, tulajdonképpen az összes horrorklisét kipipálhattuk. Barnaként én jó esélyekkel indultam neki, viszont a szőke régészlánynak nem sok jót jósoltam.

Először is adott egy csapat fiatal, akik minden ómen, jel és figyelmeztetés ellenére az erdőben akarnak éjszakázni, távol a civilizációtól. A kocsit 10 km-rel távolabb kell letenni, onnantól csak gyalog lehet haladni a rengetegben addig, amíg el nem éred a fél évszázada kihalt szellemfalut, ahol beköltözök a legkevésbé düledező épületbe, amelyben rajtatok kívül csak a denevérek laknak, viszont azok szép számmal. Nem tudhatod biztosan, él-e, hal-e még ember a közelben, mert mindent elrejteni képes gaz vesz körbe. Mindenesetre a madárijesztőt nem viszi el senki, és a szomszédos elhagyott, romos templomot sem látogatják. Mégis úgy döntesz, jó ötlet egyedül mászkálni a templom melletti pincébe, lehetőleg gyenge fényű fejlámpával, hogy ott rakd le a kaját rideg fémládákba.

a szomszéd

Onnan például egész gyorsan, rövidítve, de akár egy hosszabb kerülőúton is bármikor felsétálhatsz az erdőben a fejed fölé magasodó, természetesen kivilágítatlan és érintetlen várromba, aminek egyébként csak négy ismert kísértete van. Valószínűleg abból az időből ragadtak itt, amikor a várat a tulajdonos felgyújtotta, nem tudni, miért.  A lényeg, hogy onnan egész jó kilátás nyílik a temetőre is. De ha már ott vagy, miért ne költöznél be magába a vártoronyba, végül is, olyan stabilnak tűnik, és sok irányba lehet belőle menekülni, mi több, számos lehetőséget nyújt a csákányok és a macheték tárolására. Még hasznosabb amúgy, ha éjszakára külön váltok, hogy a vár több, elszórt pontján aludjatok. Az is jó benne, hogy a vár olyan szigorúan védett területen fekszik, ahol válogatott, még szigorúbban védett gyík és kígyó fajok élnek. Továbbá a beomlott várkápolna alatti pincében olyan ritka denevér faj is lakik, amellyel a lenti házban nem éjszakáztál, tehát jó ötlet, ha gyorsan még azokat is megnézed leereszkedve a félembernyi lyukon. Még mielőtt beköltöznek fölé a kutyák - Cujo óta tudjuk, hogy egy horrorfilmben az is fontos -, de hogy ne aprózzuk el, egyből heten, hogy legyen kinek ugatnia a teliholdat.

a vár félórás éjszakai exponálás után (a mesés képek még mindig nem az én alkotásaim, köszönet értük)

Szerencsére a vár alatt folydogál egy patak, amit ha kísérsz vagy egy kilométeren át, és jól fülelsz, csobogást kezdhetsz hallani. Ha követed a hangot, és átmászol a rozoga fahídon, megláthatod a kis vászonkabint, amiben rozsdás csövön zubog le a jéghideg forrásvíz. A kabinban nem kell félni, hogy kilátsz, de hagytak neked egy picike tisztást, ahol pucéran törölgetheted magad az erdő színpadán, de már ott lóg egy kampó a tiszta ruháidnak.

napfényben ilyen szép világos

Az igazat megvallva, megdöbbentően megszokható mindez, és két hét alatt nagyjából csak három jelentősebb alkalommal hallattam vérfagyasztó sikolyt és kaptam szívrohamot. Persze, ha attól eltekintünk, hogy az egyik régésznek szórakozása volt lámpa nélkül közlekedni az erdőben, majd hang nélkül megállni körülötted, és várni, hogy megfordulj. És igen, azt sem élveztem kifejezetten, amikor a varangy rám ugrott, meg amikor befoglalta előlem a patakvizes kabint. Ekkor sikkantást követően illemtudóan közöltem a többi zuhanyozni készülő lánnyal, hogy valaki már fürdik.

a beomlott kápolnaablak: alatta denevérek, felette kutyák

Ám az első számú vérciki sikongatásom fényes nappal, békésen falszövetet rajzolgatva történt, amikor azt hittem, egy gyík esett a hajamba a várfalról, pedig csak a saját ruhám pántja cirógatott meg. A velőtrázó, majd sírva fetrengősen és járni nem tudóan gurulós röhögésbe torkolló visításom pedig akkor esett meg, amikor a szellemfalu területén álldogáló, kiváló fabudiba szándékoztam benyitni a legnagyobb lelki nyugalommal, csak éppen a deszkaajtón lévő szív alakú lyukon kinyúlt egy kéz, és megfogott.

a budiról nekem mindig ez a jelenet ugrik be. de azért valljuk be, sokkoló, ha a budi visszanyúl

A harmadik, na az tényleg para volt. És bárki mondja, hogy nem volt az, hazudik. Két héten át olyan mázlim volt, hogy mindig sötétedés előtt jutottam el a forráshoz fürdeni. Az ásatás legvége felé viszont ránk sötédetett, mikor még piszkosak voltunk. Ekkor mi, két lány, két cikázó elemlámpával nekivágtunk törülközővel a nyakunkban a sötét erdőnek, ami pár méter után elég erősen az Ideglelés színfalainak kezdett tűnni. Próbálkoztunk hangosan musicaleket énekelgetni - a sötétedés után magányosan fürdeni járó fiú általában Kossuth-nótákkal csinálta -, de a hangunk akadozott, és a lámpánk fénye egyre többször ugrált a hátunk mögé. Már több száz métert megtettünk, és nagyon közel járhattunk, amikor megmozdult mellettem a bokor, a sikításomtól holtbiztosan elmenekült, ami mozgatta, de nekem elég volt, hogy eleget tegyek a partnernőm által másodszor kért "forduljunk inkább vissza" felszólításnak, és hogy "ne fuss, ne fuss" utasítást hallatva fussak vissza a bázisra.

Megeshet, hogy pozíciója és családi állapota okán talán némileg etikátlan volt megkérni a minket megmentő férfit, hogy kísérjen el bennünket fürdeni, mégis egyedül ez hozta vissza a biztonságérzetünket. Jó, nem teljesen, mert azért a félelemelhárító énekelgetést nem hagytuk abba, főleg, amikor a lánnyal ketten újra magunkra maradtunk, és jobb ötletünk adott pillanatban nem lévén, a következő dalt prezentáltuk a sötét vászonbódé felé, amelyben az említett férfi  feltehetően önmagát pucolta:

Azt hiszem, talán ez volt az egész történet legijesztőbb része - még ha nem is, mindenesetre bizarr lehetett. Ettől eltekintve be kell vallani, alaptalan volt minden félelmünk, és a legnagyobb veszélyben akkor voltunk, amikor az erdőben túrázva egy részeg orvvadász méretes puskáját lóbálva nyomatékosan megkért minket, hogy ha tehetjük, menjünk innen, de lehetőleg most azonnal. A legrémisztőbb élőlény pedig akkor támadott ránk, amikor éjszaka az elhagyott templomban császkálva motoszkálást hallottunk, és utána a szörny is előmerészkedett:

a bújkáló fenevad

Egyébként mindannyian épségben megúsztuk a két hét horrort, még a szőke lány is. Igaz, vér folyt azért rendesen, de arról igazán nem az erdő lakói tehetettek, hanem például autó ablaktörlők és ilyesmi gyilkos eszközök. Ám lehet, hogy csak végig jól választottunk.

Nyári gyerek vagyok, de eddig mindig utáltam az lenni. Hónapokkal korábban kellett zsúrt tartanom, mert a gyerekek nyáron sosem értek rá engem ünnepelni. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy a születésnapomon végre én ne érjek rá az ásatásoktól, és el kellett kezdenem félni az öregedéstől, hogy ne is érdekeljen igazán. 

A hagyomány szerint Robespierre a forradalmi naptár utolsó öt napját Párizs népének adta ünneplésre. És most idén valahogy így éreztem magam én is a csábrági ásatáson. Születésnapi kávéval indult a két héten át tartó fiesta a várban, és az sem zavart, hogy ezt az élményt meg kellett osztanom egy másik oroszlánnal is. Ugyanis egymást követő napon jőve világra, rajtam kívül még egy lányt köszöntöttünk, ami kiváló lehetőséget adott a rendszeres koccintásra. Egy - egy korty pálinkára ugyanilyen remek indok volt a stressz is egyébként, mi több, bármi rossz vagy idegesítő történt a bögölycsípéstől a zuhanó kövekig, "Boldog születésnapot!" felkiáltással cinikusan és rezignáltan lehetett azt fogadni.

Születéshetünk negyedik napján azonban nagyon titkolóztak körülöttünk a régészek, hülye indokokat találtak ki, miért ne menjünk lefeküdni, vagy miért kerülő úton másszunk fel a várba, mi pedig bosszankodva duzzogtunk és értetlenkedtünk. Természetesen vak idióták voltunk, és még azt sem vettük észre, ahogy a piskótalapokat dugdosták előlünk. Külön posztot szánok a régész-gasztrónómiának, de azért meg kell jegyezni itt is, hogy csodát lehet művelni nutellából, tejfölből és gumicukorból. Habár hozzá kell tenni, hogy ijesztően groteszk vízió gumimacikat látni fuldoklani a túróban, mégis összességében ezt a meglepetésbulit a statisztika szerint már csak hatvan lehetősége van valakinek überelni, szóval lehet kezdeni próbálkozni. Köszi!

Ez a békés, tortatároló padocska egyébiránt ilyen szolid helyen van:


Nem lehet azt sem mondani, hogy én ne készültem volna. A másik ünnepelt régészlány a könyvveretek (az a díszes fém cucc, ami a régi könyvek széleit keretezi) szakértője, és támadt az a pazar ötletem, hogy faragok neki egyet csokoládéból. Mint kiderüt, nem az alkotás folyamata a legkomplikáltabb ebben a gondolatban, hanem a művet a hőségriadó közepén elszállítani, majd a megfelelő ideig úgy tárolni, hogy adekvát állagú maradjon a téma. Végül is jégakuval, alufóliával, zárható fémládákkal és történeti korú pincével a kérdés egyszerűen megoldhatóvá vált. Meg kell azért említeni, hogy a lánynak őszintén nem volt gyanús, amikor kértem tőle egy fotót a kedvenc könyvveretéről azzal az indokkal, hogy a minket Csábrágra szállító sofőrt nagyon izgatja az ő kutatási területe, és kíváncsi rá 2d-ben is. Simán.

a visegrádi eredeti könyvveret és az én reprodukcióm

Itthon pedig várt rám is egy csomag, ami a legtávolabbi rajongómtól, egészen Kos szigetéről érkezett. Olvas valaki engem olyan figyelmesen, hogy felismerje, mi van a dobozban?

a messziről érkezett ajándékom

"What's in the box?" forrás

Abban a pillanatban, amikor nézegettem egy erdélyi ásatásról készült beszámolót, és szembejött velem a vermesi gótikus templom pusztulása,  felfogtam a romlás szépségét. Rájöttem, hogy mennyire fájdalmasan szép is az, amikor egy tökéletes alkotás elrothad. Méltósággal, kőről kőre hullik szét, várva, hogy végül magába roskadjon, amikor senki sem figyeli. Igaz, a romlásuk ellen küzdök, a védelmük és életük megmentése a célom, mégis gyönyörű a megismételhetetlen elvesztésekor érzett maró tehetetlenség. Memento mori.

a templom tetőzete alatt, a kupola fölött

166 e-mail, 92 értesítés, 3 megbökés, 2 ismerősnek jelölés, 23 esemény meghívás. Újpesten ülök a laptopommal, és a gyógyszergyárat bámulom az ásós ruháimból rakott homokbánya tetején ülve, és nem értem. Olyan szerencsétlennek tűnhetek, mint az általam ásatásokon dúdolgatott buta dalban a csibe, aki nem érti, hogy a tojásból ide, hogy kerülhetett ő.

where the magic happens

Szlovákiában, Csábrág várában éltem az elmúlt két hétben. Nem csak laktam és dolgoztam, hanem éltem. Ott ahol nincs áram, nincs térerő, nincs folyóvíz, nincsenek emberek - csak a csoda. Mert én tényleg ott jártam, ahol a varázslat történik. Ahol amíg én álmodom, még a kávé is teremtődik, amit reggel a vár toronyára felülve szoktam magamévá tenni. 

a szobámból kilépve a toronyra

Az első találkozásunk szerelem volt első látásra a vadromantika giccsbe hajló, de azt el nem érő módján. Éjszaka volt, amikor először felmásztam hozzá az erdőben a várhegyre. Elég volt csak a kapuját megérintenem, hogy viszonozza a vonzalmamat, mert a telihold fényében lassan magába fogadott. Nem heveskedett, hagyta, hogy apránként megismerjem és a szememmel végigsimogassam a köveit. Aznap éjjel egyáltalán nem féltem tőle.

a holdfény nem stilisztikai kamu volt, hanem tény, viszont csak csillagos képet találtam illusztrációnak

Ugyanakkor tele volt titkokkal és meglepetésekkel, amikor már azt hinnéd, kiismerted, újra megdöbbentett. Minden fényben megújult, és nem bízhattam meg benne, mert ha kellett, csípett és ütött. Nem saját megfogalmazásban, de azzal egyetértve azt kell mondanom, hogy Csábrág nehéz természetű, szeszélyes és szenvdélyes, ugyanakkor annyira odaadó és annyira szép, hogy az ember azért cserébe, amit kaphat, inkább elviseli a természetét.

Csábrág titkai

Az elkövetkező napokban ezt a héja-nászt fogom kifecsegni. Írok majd horrorról, koszról és kosztról, ünneplésről, szociopatákról, pusztulásról, nőkről, ajándékról, számolásról és természetesen szerelemről. A mi szerelmünk intenzív volt, de rövid, és végig tudatában voltunk, hogy vége lesz. Mégis, csak kétlépcsős szakításban bírtunk egymástól elválni. A szünet kimondása után én - szemben az előzetes tervekkel - nem indultam haza, hanem még a közelében maradtam, hogy Zólyomból visszautazhassak végleg elbúcsúzni. Egy régész, akit sokra tartok, egy szintén mesébe illő szituációban egyszer azt mondta, hogy fél forgolódni, nehogy véletlen beverje valamibe a könyökét és felébredjen az álomból.

a képekért külön köszönet annak, akit illet

Én viszont felébredtem, Újpesten a szobámban ülve törlöm a spamet, és csak a cuccaimból folyó homok a bizonyíték rá, hogy ez a két hét valóság volt, meg az, hogy ezt a mondatot már korábban, a Zólyomból Érsekújvárra tartó vonaton papírra vetettem egy a lévai Billában e célból vett rózsaszín füzetbe. 

az emlékek és a folytatás garanciája

"Tisztelt Hallgató!
Tájékoztatjuk, hogy történelem (régészet) (BTK-BRÉGÉ-NBHU) képzésének pénzügyi státusza változtatásra került. ’Költségtérítéses státuszról ’Államilag támogatott’ státuszra ELTE Neptun módosította 2013.07.27. dátummal."

Habár már nagyon mesélnék a legutóbbi ásatásról, a breaking newsok folytatódnak: a fent említett nappal egyéves Canossa-járásom ért véget. Diplomatikusan fogalmazzunk úgy, hogy adminisztrációs okokból - de valójában sziplán hülye voltam, és egy szép napon összekevertem az elektronikus tanulmányi rendszerben  a szakjaim - a tanulmányi éter úgy döntött tavaly, hogy áthelyez az állami támogatásról fizetős képzésre. Kitaszítottként, megjelöltként nem csak pénzben kellett fizetnem, de egyéb válogatott szivatásokat is kieszeltek a magamféle alsó kasztbelieknek, például tanulmányi ösztöndíj sem járt nekem, és bizonyos pályázatokból is kimaradtam. Ekkor Tari Lőrinc módjára lekerültem a Purgatóriumba, hogy megszabadítson a tisztítótűz a bűneimtól: lassan öt hete - tágabban értve egy éve - mezítláb vezeklek a porban, kavicsokon egyensúlyozok, csalánnal ostorozom és csipkebokorral simogatom magam, Szent Margit higiéniai körülményei közt alázatosan csúszom-mászom, ora et labora van, böglyökkel és szúnyogokkal zabáltatom fel a testem, véremet és izületeimet adom, hogy végül is a tanulmányi rendszer e-mailben megküldje a búcsúcédulát. 

Leadtam az első régészeti témájú absztraktom egy külföldi konferenciára, már csak abból a döbbenetből is, hogy Észak-Amerikának van kedve az európai középkorról beszélgetni. Velem lehet, már ha szeretnének. Erre ugyanis mindig kapható vagyok: összeszámolhatatlan, hányszor rajzoltam sörrel kocsmaasztalra alaprajzokat. Gondolom,  projektorral is menni fog. Lehet szurkolni.

UPDATE:

"This paper looks quite interesting." És örülnek, hogy értesíthetnek, Egyházasdengeleg és én repülünk Amerikába, és ha képes vagyok kipréselni magamból 5000 angol szót időben, akkor még nyomtatott formában is megörökítik ezt a kis kora őszi kiruccanást. Kicsi, undergrad, semmiközepi templomocskám, azt hiszem, nyolcszázéves élete kihívása előtt áll.