Tudom, azt mondtam, pihenek, de ezt a pár kerámiát már muszáj volt elmosnom, ha egyszer benne voltak abban a táskámban, amit fel akartam venni.

Kerámiát persze nem lopunk, de belátom, időnként megeshet valakivel, hogy ha munka közben túl messze van a kerámiagyűjtő-edény, akkor teszem azt, az S-75-ös réteg tartalmát következetesen a jobb első zsebébe, míg a S-76-os gödör cuccait a bal farzsebbe helyezi – mert hogy a jobban a fenék-keksz van – ideiglenes megőrzésre, majd a munka végeztével megnyugodva hazamegy, és bedobja a gatyát a szennyesbe. De én ilyet ugye nem csinálok, mert precíz és felelősségteljes, komoly kutatónak készülök.

ilyen apróbbacska darabok fakadtak Csábrágon

Legálisan ellenben úgy jut kerámiához a precíz és felelősségteljes, komoly kutatótanonc, hogy szemfülesen sétál el a szállásától a gödörig, amiben dolgozik. A tényállás ugyanis az, hogy a legtöbb lelet, ami egy középkoros ásatáson előbuggyan a földből, az kerámiatöredék. Ez dicséretes, mivel kerámia alapján jól el lehet helyezni az időben a réteget, amelyből az előkerült. Igaz, a mennyiség változó: Csábrágon enyhén megkarcoltam a földet a horolómmal, és feltörő gejzír módjára egy teljes kályhányi csempe ugrott elő minden pillanatban, míg Zólyomban fél napig szitáltam az elvakart földet, melynek eredményeképp kettő – azaz kettő – apró edényszilánk méltóztatott előmászni. Ám általánosságban megállapíthatjuk, hogy a több napja kilapátolt földből alkotott meddőre hányt, ismeretlen eredetű és jellegtelen szórvány kerámia épp úgy nem fog hiányozni a tudománynak, mint a WC-re menet meg fogmosás közben az úton talált cserepek. Azokat zsebre lehet rakni. Pár nap ásatás után már úgyis a talajra szögezett szemekkel mászol el a boltba is. Na, ezek a vízben ázva főleg Csábrágról és környékéről, efféle módon összeszedett újkori kályhacsempe-töredékek.

nagyüzemben így néz ki a kerámiamosás

Az elvárt körülmények között előkerülő kerámia élete viszont a megtalálás után úgy folytatódik, hogy alapos mosást és szárítást követően, származása legpontosabb paramétereivel ellátott zacsikba kerül, hogy egyszer majd egy, a világrajövetelét is megbánó régészhallgató lerajzolhassa és kategorizálhassa őt több száz hasonló módon előjött cseréptársával egyetemben, rosszabb esetben egy szakdolgozat, jobb esetben publikáció reményében.

a konstrukcióm, csak mert büszke vagyok rá. kellett egy asztal, na.

A vicces, rózsaszín, házilag összeütött asztalomon ázók sorsa viszont többféle lehet: felkerülnek a polcomra, és új barátságokat kötnek az eddigiekkel, vagy elajándékozom őket születésnapi ajándékokhoz mellékelve szeretetem jeléül, illetve legújabb ötletemként medált készítek belőlük. Viszont néha csak úgy, kabalának tartok magamnál egyet - egyet, például a melltartómban remekül elfér egy töredék közvetlenül a szívem fölött. Ez a frissen felvett szokásom azonban nemrég egy pillanatra a keresztvizet is lehozta rólam egy török-görög határátlépési szituációban: Törökországból ugyanis szigorúan tilos bármi régészeti cuccot kivinni. Aztán egy rossz pillanatban a táskáimból vagy ruháimból előhulló cserépdarab esetén magyarázhatom én valami világnyelven, hogy de nézze, ez tökre nem ókori és nem innen, hanem 18. századi, és otthonról hoztam, értse meg, én szoktam ilyet...