A legjobb, ha nem gondolsz rá, hogy bajod is eshet. Pedig eshet. Zuhanhat, repülhet, csúszhat, eltalálhat, megehet. Ebben a sorrendben.

Amennyiben nem akar lelőni az orvvadász, abban az esetben is számos halálnem közül választhat, aki figyelmetlen egy – mondjuk a csábrágihoz hasonló – kalandosabbnak tekinthető ásatáson. Jó, nem kell egyből az egész Végső állomást fejben lejátszva keresztet vetni magunkra, hisz kisebb, nem fatális balesetekre is sor kerülhet. Ez pedig halmozottan igaz akkor, amikor a statikusok előtt érkezel egy Szentlélek tartotta kaputornyot ásni.

az ásatási terület

Gyorstalpalónak vegyük újra az alapszituációt: Csábrág egy gigantikus romvár az erdő közepén, egy hegy tetején magasodva fenyegetően, áram, térerő és folyóvíz nélkül, és a legközelebbi kórházhoz vezető út is tíz kilométernyi túrára van tőle.

Csábrág vára. forrás. 

Az első pont, ahol kieshetsz a játékból, az egyből erdő széle. Harmadmagammal érkeztem kisebb bálnányi túrazsákommal a délután közepén a kereszteződésbe, ahonnan negyvenöt perc gyalogtúrával elérhető a váraljánál elterülő kihalt zsákfalu. Körülbelül ötven méter megtétele után sikerült úgy eltévedni, hogy három órán át gyönyörködhettünk a fák szépségében. Akkor még nem tudtuk, hogy ugyanazokat a fákat kerülgetjük órák óta, mint szúnyog a lámpát. Valahogy minden bokor ismerősnek tűnt, ezért éreztük, hogy jó úton vagyunk, hisz terepjáróval párszor már megtettük ezt a távot. Olyannyira, hogy amikor megjegyeztem, hogy nekem minden zöld növény tök egyforma, az útitársam lepisszegett, hogy ő bizony épp eleget túrázott életében, ő emlékszik rá, hogy a megfelelő irányba megyünk. Mindeközben persze keringtünk, mint az Európai vakációban a körforgalomban.

Fel sem tűnt, hogy három különböző irányból közelítettük meg ugyanazt az elágazást, ami két lélegzetvételnyire van az úttól, ahol a kocsit hagytuk. A teljes igazsághoz sajnos az is hozzátartozik, hogy egy ponton lábnyomokat találtunk – régészek lévén elégedetten kiszúrtuk őket a földben – és hallatlan örömre gerjedtünk:

„ Még frissek! Biztos az előző csapat járt erre”

Utólag talán azt volt a legcikibb bevallani, hogy a saját lábnyomaink láttán lelkesedtünk fel ennyire, akár Micimackó és Malacka a menyétvadászaton.

"A menyét elhozta a menyét" forrás.

Mivel a térerő hiányában a már a várban tartózkodó régészeknek csak annyi jött át az sms-ünkből, hogy

„Eltévedtünk az erdőben – vessző”

túl sok segítséget nem remélhettünk, így az Elapadhatatlan Segítségforráshoz fordultunk bármilyen vérciki legyen is az: az anyukám – aki életében csak egyszer tette meg ezt az utat – elhelpdeskelt bennünket a sárgaköves útra. A következő sms-t kaptam mindezekután tőle:

"Gratulálok. Még jó, hogy a gulyást nem cipelted el"

Ebben a történetben a kismértékű halálfaktort a beesteledő erdő jelentette, mivel ez a sötét erdő nagyjából olyan, mint a Tiltott Rengeteg, főleg amikor esőkabát pelerinben vonul benne az ember. Mert ki tudja, mi lakja. Egy este, már a várban, lenn hagytuk a szalonna bőrkét a tűzrakónál, és éjjel valami elképesztő vonyításra eszméltünk a toronyban, ahol az estéinket töltöttük. Amikor elindult az „ez biztos farkas, és megesz bennünket, mind itt halunk” pánik a hálózsákokban, akkor egy társammal kimerészkedtünk a tetőre, hogy mit nekünk ez az izé, csak azért is benézünk az ágy alá bebizonyítandó, hogy nincs itt mumus. Akkor a baskerville-i sátán kutyája megmozdult alattunk, én illedelmesen kisebb sikolyt hallatva neki ugrottam a kíséretem szintén reszkető, ám oltalmazónak vélt karjának, majd közös megegyezés alapján jobbnak láttuk egy kapával eltorlaszolni a bejáratot a fenevad elől, ami valószínűleg nappali fényben egy gazdáját vesztett kiskutya, de éjjel maga a farkasember.

Maradjunk annyiban, hogy nem esz meg téged semmi a böglyökön kívül, és eltekintesz tőle, hogy a terület kígyórezervátum, amelynek rezerváltjai időnként felmásznak hűsölni a tornyodba, továbbá elhiszed, hogy jót tesz az immunrendszerednek a fertőtlenítés teljes hiánya. Ám még mindig nem élted túl, mert ön -és közveszélyes eszközökkel dolgozol akkor is, ha a környezeted alapjáraton egy ceruzát nem mer a kezedbe adni. Én mondjuk csak rendszeresen sípcsonton vágom magam a lapáttal és az ásóval.

itt még nincs para, nem kell a fejem fölé emelni. majd két méternél.

A lapátolásnak egyébként van egy ritmusa, amit ha betartasz, nem ölöd meg a másikat. Csak a megszokott ütemben kell átemelni egymás feje felett a földet, miközben szigorúan előre és nem utólag üvöltöd, hogy

„vigyázz, köves”.

Illetve a

„most dobom, ne menj balra, izé jobbra, már mindegy”

felszólításból is érteni kell. 

Bár van rá precedens, hogy az egész taliga borul. Rosszabb esetben be a szelvénybe, amelyben a régész áll. Egy ilyen esetben az egyik régészre egyszer úgy esett rá a talicska, hogy pont össze tudott gömbölyödni oly módon, hogy tekőspáncélként zuhanjon rá, és ne csapja agyon.

A csákányt mint veszélyforrást, gondolom, nem kell magyarázni, de egy-két anekdotát azért megér. Terjed a régész-szóbeszédben egy történet arról, ahogyan egyszer egy régész bemutatta a csákány szakszerű használatát a munkára jött bányászoknak, és első lendítő mozdulatával sikerült egy időre megoldania a fogamzásgátlás örökösen marcangoló problémáját. A bányászok nem kicsit röhögtek. A solymári vár kútjában esett meg pedig az a történet, hogy a lent tartózkodó két régészfiúnak lekiáltott a közmunkás, hogy

„dobom a csákányt”.

A gond az, hogy a legnagyobb békében rajzolgatva is deus ex machina potyoghatnak a kövek. Habár a csábrági vár stabilitásán némileg segíthetne az is, ha nem felette gyakorlatozna minden nap a szlovák légierő.

az ablak, amit nem tart semmi, mégis áll

Egészen addig nem hittük, hogy ténylegesen omolhat, amíg meg nem tette. Persze, nem az egész roskadt, mert akkor már semmi sem segít az imán kívül, de egy-egy kő is Toldi-féle problémákat okozhat. Ha a megemelt derekaktól eltekintünk, akkor is leveleztem már riadt menyasszonnyal, akinek szíve választottja elegánsan ráhelyezett egy faragott kőtömböt a bal kezére. A legéletfilmlepergősebb eset azonban tényleg a Gondviselésen múlt. Már jelentős mélységbe ástuk magunkat, amikor az egyre magasodó szelvényfal megrepedt, benne pedig kilazult egy mázsás kő, és megcélozta a barátnőmet. A legrémisztőbb, hogy egy értelmes figyelmeztető hang sem jött ki a torkomon, habár láttam, mi készül. Ő e nélkül is el tudott ugrani előle időben, de mindez a másodpercek töredéke alatt pörgött le. A veszély elmúltával megölelt, elmondta, hogy szeret, majd remegve rohant térerőt keresni, hogy ugyanerről a családját is biztosíthassa. Azóta az a kő memento mori-ként áll az évről évre mélyülő szelvényünk alján. Igaz, már bőven három méter körüli mélységben dolgozunk, mondhatni csapdába ejtve, de rátekintve inkább mindig közelebb húzzuk magunkhoz a létrát. Biztos, ami biztos.

mélység és magasság. igen, a régész pókember

Bár be kell vallanom, hogy nem kellenek méteres szintkülönbségek a halálfaktor növeléséhez. Csíkvacsárcsiban egy alig húsz centis szelvényben sikerült kimennie a bokámnak, miközben „a máris adom a lapátot felkiáltással” felugrottam. Bár ez nálam konstans sérülés, olyasmi, mint az októberi nátha. Amikor már azt hittem, hogy túlélem végeredményben az ez évi csábrági ásatást is, akkor jó ötletnek találtam utolsó éjszaka felmászni a felsővárba búcsúzóul a vaksötétben, majd - akár a csillagász és a kút esetében- „de szép a vár” lőzungok közepette belezúgnom valami csalános gödörbe.

erről nincs képem, legyen inkább még egy pókember

Mi a tanulság? Azt hiszem – mivel a szelesség és meggondolatlanság nehezen vedlik le az emberről – talán a bizalom az, ami életben tartja a régészt. Talán valami Coelho-nyál módjára azt mondhatnám: egymás őrangyalai vagyunk, hisz mivel magunkra nem tudunk eléggé figyelni, így inkább a másikat próbáljuk megóvni magunktól. Emiatt eshet a közös macskánk mindig talpra.

a bizalom

A régész azonban autóbalesetben is meghalhat, már az ásatási területtől távolodva is. Van ez az "öt régész utazik az autóban" vicc: régész sofőr és négy régészhallgató mentünk haza kocsival, amikor is a vezető kérte, hogy nézzünk jobbra, a forgalomra. Erre következetesen mindenki balra nézett az út menti várat csodálni. Ez is Darwin-díj lehetett volna.