Most Párizsban élek. Most, Párizsban, és élek. Nem lehet szavakkal megfogalmazni a gombocót a torokban, a görcsöt a gyomorban és a könnyeket a szemekben, ezért meg sem próbálom. A szombat reggeli hazajutásom utáni első, összeszedetlen gondolataim itt már leírtam. Ám azóta sokat gondolkodtam. Hiszen igazából mást nem is tudok tenni a négy fal közé zárva, ahonnan nem merek kimozdulni. Nem, nem csak azért, mert odakinn minden lépésnél riadtan a hátam mögé nézek. Hanem mert nem akarom a tegnapi Párizst újra látni. Az üres utcákat, a zokogva gyászolókat, a homokkal leszórt járdát, a véres, belőtt üvegeket, felborult székeket, a katonákat, vagy csak a velem szembejövő, kongó és ijedt tekinteteket. A nyikorogva újrainduló életet.

Nem akarom, hogy az Eiffel-toronyra nézve mindig az a pillanat jusson eszembe, amint egy tetőn állva figyelem, ahogyan a büszkén világító fárosz elsötétül az éjszaka közepén, és gyászba borul a kétségbeesett város. Anélkül akarom ezt elfelejteni, hogy elfeledném az utcán letakarva fekvő több mint százhúsz, hozzánk hasonló, mindennapi fiatalt, akik velem ellentétben soha sem tértek haza a szeretteikhez a péntek este után.

Ugyanakkor bármennyire is remegek, bármennyire is szorul a torkom, és bármennyire is fájdalommal teli a levegő, amit belélegzem, döntöttem. Nem adom a Párizsom. Nem a törésre akarok emlékezni, hanem a törés előtti életre. Ma erőt vettem magamon, és lementem egy napsütötte parkba, és közben a Szajna egy hídjáról átnéztem a Notre Dame-ra. Nem hazdudok, továbbra is féltem. Nem tudom, mikor fogjuk magunkat újra biztonságban érezni, és mikor múlik el a bűntudat. Igen, a bűntudat, hogy a mi legnagyobb bajunk a rémület, amíg mások hiába várják haza péntek óta a szeretteiket. A "szörnyű", "borzasztó" és hasonlóan klisé jelzőkkel nem lehet leírni, amit felfogni sem tudunk itt. De a napsütötte sávon állva rájöttem, hogy ez az én városom is. Ezért most megmutatom azt a Párizst, amire emlékezni akarok, és amiről innentől kezdve továbbra is írni fogok. Akkor is, ha már soha többé nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt volt. A várost, ahol holnap reggel merni fogok felszállni a metróra, hogy bejussak az egyetemre. Ahol hamarosan bátor leszek újra leülni egy kávéra. Ahol lediplomázom. A történelmi várost, amit élőnek láttam. A várost, amit szeretek, és amitől nem félhetek örökké. 

Az őszi Notre Dame

A Saint Severin vízköpői

A Tülériák napnyugta után

A Sainte-Chapelle üvegablakai

A derengő Notre Dame

A Conciergerie középkori tornyai

Saint Denis fényei

Vincennes középkori lakótornya

Az éjjeli diadalív

A Saint Severin csavart oszlopai

Hulló levelek a Bercy parkban

Én és a Párizsom