Szavakat sem találok. Ami egy blogger esetében azért elég gáz.

Három éve indítottam a Kislány a föld alatt, munkacímén Rég-ész blogot, amikor megláttam a hiátust az örökséggel foglalkozó szakmák kommunikációjában. Sem a régészetről, sem a történelemről nem kell mítoszokat gyártani ahhoz, hogy a történet érdekes legyen, mivel már önmagában izgalmas a matéria, csak meg kell világítani a részleteit. Nem a szakmának írok, és nem a legújabb felfedezéseket foglalom össze. A célom pusztán csak annyi, hogy ha felbuksz egy romos kőfalban kirándulás közben, az én szememen keresztül meglásd benne az elmúlt évszázadokat, miközben persze jajjgatva fájlalod a lábad. Ez erről szól: ha tetszik, ha nem, a múltra építkezünk. Nem jó stratégia átnézni rajta, mivel körbevesz bennünket, mint a szúnyogok egy nyári estén a Duna parton.

Másik célom leporolni ezt a klasszikus gondolatot. Az egész hétköznapi különlegessége az, amit látnunk kell, mivel nem szükséges Attila sírját megtalálni ahhoz, hogy értéket leljünk a régészetben. A következő években is azért fogok dolgozni, hogy továbbra is bárki felvehese a hétköznapi koffeinfüggő, túlképzett, de neurotikus és fóbiás régészlány csuháját, hogy a legmélyebb tisztelettel röhögje képen a múltat.

Hát valahogy így. Repülj a szepeshelyi prépostsági templommal és a szepesi várral. Erről az ámokfutásról azért jön még egy nagyobb poszt, no para, megéri megvárni, elég bizarr.

Hihetetlen, hogy már ezer ember gondolja, hogy rendszeresen belebújik ebbe a gúnyába. Elérzékenyülve nem tudok mást mondani, csak hogy megtisztelő és köszönöm. 

És nyilvánvalóan egy nagy romölelést tudok küldeni mindenkinek:

Állandó régészlány társammal éppen egy szepesi vári ajtókeret felé fejezzük ki végtelen szeretetünket a kávé világnapján.