Ma van egy éve, hogy legszebb születésnapi ajándékomként megkaptam a templomomat. Szeretném megköszönni, Egyházasdengeleg, ezt az együtt töltött varázslatos évet, és még sok hasonlót kívánok!


2012.07.26-án utaztam le először Szécsénybe, a  nógrádi régészet fellegvárába, hogy végre hivatalosan is átadják nekem a templomom, az egyházasdengelegi Szent Imre - templom anyagait. A középkoros régészeknek ugyanis az ELTE-n csak konkrét épület vagy leletanyag feldolgozásával lehet diplomázniuk. Láttam én kerámiatöredékeket ezrével rajzoló és elemző, verejtékező és elgyötört hallgatókat, így csak még hálásabb vagyok, hogy a diplomámhoz vezető út a te darabjaiddal van kikövezve. Habár - mint minden szenvedélyes kapcsolatban - vannak hullámhegyek (esetedben dombok) és hullámvölgyek, mi több, volt idő, hogy gyakran veszekedtünk, vagy megharagudtam, és feléd sem néztem, mindketten tudjuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Neked köszönhetem továbbá, hogy rájöttem arra is, férfi nem becézhet szebben nőt annál, mint hogy "Templomom". Nem is értem, miért nem jutott eddig senkinek eszébe - levetkőzve a kliséket (is) - így hívni engem.

forrás

No, elkészültem, és láthatóan igényesen be is pakoltam. 
Egyébiránt beidőzítettem pár bejegyzést, hogy amíg hazaérek, ne felejtsetek el.  De ha valami mégis kéne, itt keressetek:
Az új címem. forrás

Azt hiszem, postagalambbal lesz a leghatékonyabb. Csak így a new media jegyében. Akartak volna kiküldeni nekem születésnapi ajándékot, de lemondtunk róla, mert nem akarjuk növelni az öngyilkos postások amúgy is magas számát.
Szóval pá!

Csábrág vára. forrás

Mint említettem korábban, a fóbiáim listájának hossza és abszurditása Mr. Monkéhoz közelít. Valószínűleg azért tartok nyulakat, hogy bátorság tekintetében is legyen sikerélményem. Leendő egyházrégészként ugyanakkor talán meglepő, hogy valami sajátos, bizarr módon rettegek a templomoktól, miközben egy azon időben rajongok is értük. Ez a gyakorlatban abban ragadható meg leginkább, hogy mindig úgy érzem, hogy föltekintvén rájuk a tornyok rám akarnak roskadni, illetve a legfájóbb, hogy egyedül nem minden esetben merek benyitni a kapujukon. Valójában nem kell értem aggódni, én ezt csak élvezem, mi több, attól félek, hogy a rutintól egyszer csak elmúlik a templomoktól való félelmem, és akkor elveszítem az adrenalin és endorfin együttes, egészen különleges felszabadulásának semmihez sem fogható hatását - vagyis egyszerűen kiégek. Persze, nem mindig jön a pánik, kísérővel szinte soha, és amikor jön, gyakran akkor is csak áramütésszerű, ami feloldódik, majd gyöngéd szeretetté, örömmé válik, valahogy úgy, ahogy az összeszorított ököl ellazul. Vagy mintha egy rémálomból felriadva a mellettem fekvő férfi mellkasára hajtanám a fejem, hogy az egyenletes dobogás biztonságában az én zakatolásom is megnyugodjon.

Soha sem tudom pontosan megmondani, hol és mikor kezdődött egy fóbiám, de azt hiszem, erre az egyre emlékszem.  Tizenegy éves lehettem, ekkorra már belém ágyazódott a kövek szeretete, így szerelmes léptekkel, de még bátran haladtam át a kotori Szent Tripun katedrális kapuján, ahol rövid úton valahogy anyámtól elszakadva felkeveredtem a harangok alatt elhelyezkedő erkélyre. Azok azonban nem törődtek velem, és veszettül elkezdtek zengeni. Talán. De lehet, hogy csak megszédültem, ahogy feltekintettem. Már nem is vagyok biztos semmiben, csak abban, hogy akkor és ott megszállott lettem. 

Szent Tripun katedrális, Kotor, Montenegro. a kép forrása

A furcsa, mazochista élvezet mellett ugyanakkor bosszantó is tud lenni ez a para, amikor épp nem tudom leküzdeni valamiért, hisz példának okáért három különböző próbálkozásra sem sikerült eddig bejutnom a szécsényi ferences templomba. Már az első alkalommal elértem odáig, hogy fülem-farkam behúzva bekukucskáljak az ajtó résén, de ettől az egész jelenet csak még groteszkebb lehetett, és nem öntötte el tőle a lelkemet túl nagy büszkeség, ahogy az Örkény által leírt alappozíciót felvéve leskelődtem. De nincs harag, a visszautasítás ellenére barátok maradtunk.

A szécsényi ferences templom. A kép forrása

A legröhejesebbnek viszont valószínűleg a saját templomommal való első magányos találkozás alkalmával bizonyulhattam. Addig mindig kísérővel, minden probléma nélkül látogattam szakdolgozati témám és egyben szerelmem, Egyházasdengeleget, akiről a jövőben még bőven lesz szó. Így nem várt sokként ért, hogy amint felmásztam a dombra, és a kapu közelébe értem, érezni kezdtem, hogy ojjoj, itt baj lesz. Mintha a saját kutyád morogna rád. Bedugtam a kulcsot, elforgattam, a zár kattant, majd kinyitottam az ajtót addig, amíg a karom ért. De közelebb sehogy sem akaródzott lépni, lebénultam. Úgy döntöttem, kevésbé ijesztőbb a temetőben, ahol megkerestem az első random embert, aki élőnek tűnt. A valamit a növényekkel matató néni valószínűleg annyira ledöbbent a számon kicsúszott szövegtől, hogy megrökönyödve, de gondolkodás nélkül velem jött. Ez erős nyitás után valahogy így hangzott:

"Ne haragudjon, de hülye vagyok. Régészhallgató vagyok, és be szeretnék menni a templomba, de egyedül félek. Megtenné, hogy velem jön?"

Ez úton szeretném ismét megköszönni a random-néninek, hogy segített rajtam - annak ellenére, hogy kételkedni lehetett az elmeállapotomban, és én nem biztos, hogy magammal mentem volna.

A komfortzóna-elhagyós, jellemfejlődős projektem pedig gördül tovább ezen a vonalon is: alig várom, hogy egyszer lehetőségem nyíljon az elképzelhető legdurvább toronnyal, Somlyóújlak - ami egyébként is körül-belül felfoghatatlan épület - mindent felülmúló, nyitott terű templomtornyával szembesülnöm, és egyúttal le is győznöm azt. Ahogy feltekintek, el fogok ájulni, legalábbis nagyon remélem. Jó, a biztonság kedvéért azért valaki legyen közel.

Irdatlanul para Somlyóújlak. forrás

A következő ásatásomról jószerint semmit se tudni, csak azt, hogy szerdán ott kell lennem, mert kezdődik a munka. De hogy hol van ez az "ott" egészen pontosan, az még relatív, ne sürgessük egymást, minek tudni, majd kiderül, ha eljön az ideje. A sok bizonytalanság és hallgatás miatt a rémhírek természetesen megszaporodtak. A fülembe jutott legrosszabb verzió szerint egy olyan várban fogok ásni, amihez a legközelebbi út - nem, nem település, út - is öt kilométerre van.

forrás

Ez első körben felvillantotta a "vissza a Paradicsomba", "közel az Anyaföldhöz" meg "back to basics" képzeteim, amelyben mint egy kis hippi közösség éldegélünk a természet vadvirágaiként az erdő mélyén a romos várfalak hűsében, melltartó nélkül, diszkrét orgiák közt. A második gondolatom ellenben az volt, hogy a horrorfilmek is így kezdődnek. Apropó horrorfilmek. Legutóbb, amikor egy ásatási nap estéjén lazításképp a falubeliekkel sörözgettem, csevegőhangon elhangzott az "és akkor baltával bement a kocsmába, de már kiengedték" történet. Aznap éjjel végül is csak kétszer ellenőriztem, hogy jól bezártuk-e a csűrt, ahol a régészekkel aludtunk.

forrás

Utólag majd mondhatjátok, hogy nem figyeltem az intő jelekre, pedig a zordó több ízben mutatkozott előttem. A legelső, amikor gyanakodhattam volna, a jelentkezési lapra nagykapitálissal szinte direkt számomra nyomtatott "KÁVÉ NINCS" felirat lehetett. Erre én hanyagul legyintetve azt mondtam: ahol van víz, van kávé is, és felfirkantottam a nevem. A nevem, ami később eltűnt - második jel. Ezt szóvá tettem az ásatásvezetőnek, aki nem is emlékezett rá, hogy valaha rajta voltam a listán. Talán itt elbizonytalanodtam egy percre, és ő megérezhette a tétovázásom, mert fürkészően rám nézett, láttam, ahogy céloz, és végül lőtt:

"De nem tudlak ott elképzelni." 

Ezek után persze nem is írtam vissza magam, hanem szinte véstem, méghozzá nagy nyomtatott betűkkel.

a legaktuálisabb pólóm

A kávén viszont elkezdtem agyalni. Koffeinfüggésben az általam megismert régészeket eddig úgy tűnik, leköröztem, napi négy-öt csészével érzem magam embernek, reggel pedig minimum kettő kell a bootoláshoz. Persze úgy, hogy a kávé szabad jószág, mint a levegő, mindig van, és mire felkelek, teremtődik. Rövid úton felfogtam, hogy ezt az ideálállapotot felül kell írnom. Tavaly még kizárólag 3in1 zacskókat hurcoltam, viszont minden táskazsebemből tasakok lógtak ki. Azóta összeálltunk kevés hasonszőrű barátommal, így lett egy négyszemélyes ásatási kotyogósunk - akit a magyar régészet atyja után Rómer Flórisnak akarok keresztelni-, kávénk (egy zacsi - mint kiderült - simán elfogy két hét alatt), több csomag tejszínünk, és az ínyencek kedvéért én viszem a mézet és a fahéjat. Az alku persze az volt, hogy minden reggel más készíti el, de az óra csörgése után körbenéztem, és mint a napon heverő, folyósnyálú juhászkutyák fetrengtek a többiek, tehát mozdulatlan mozgatóként meg kellett tapasztalnom, hogyan is teremtődik a kávé reggelente. Most viszont - nagy ugrásokkal jellemfejlődésem végére érve - előre látom magam, ahogy a kávét egyéb lehetőségek híján enni fogom. Habár a barátnőm felvetette, hogy hozna mini gázpalackot, én veszettül tiltakozom. Ugyanis megragadt a fejemben az a legenda - ne kérdezzétek, mi igaz belőle, utána kell néznem-, hogy egy másik vár, Szepes vára túlélt tatárt, törököt, osztrákot, mígnem egy pálinkafőzés következtében robbant fel. Én pedig nem éppen ily módon kívánom örökre beírni magam a szakmába. Mindenesetre a legaktuálisabb pólóm elcsomagoltam.

Szepesvár
a kép forrása

Lehet, hogy valóban nem az érintetlen természet az első hely, ahol elképzelhető vagyok, de szeretem feszegetni a határaimat. Telve vagyok fóbiákkal - egészen idióta fóbiákkal is, például tudtátok, hogy nekünk, gombfóbiásoknak közösségünk is van? - és a régészet sok alkalmat ad, hogy leküzdjem őket: tériszonnyal állványon, klausztrofóbiával kemencében, és sorolhatnám. Tehát úgy gondolom, kilépni a komfortzónából mindig áldásos. Jó, azért nem minden komfortból: biztos, ami biztos vettem egy önfelfújós matracot. De még ez is segít megszabadulni a szorongásaimtól, mivel lassan egy órája meditatív állapotban, szinte a legnagyobb zenben bámulom, ahogy békésen, csöndben fújja fel önmagát. De lehet, hogy inkább csak pihennem kéne rajta.
Viszont összességében azért - csak úgy, mint Hannah az állásinterjún - tartom magam hozzá, hogy:

 "Here's your comfort zone, but this is where the magic happens"

Lara Croft, Sidney Fox és a talán még Az utolsó kereszteslovag Dr. Schneidere ugorhat be a régész és a nő szavak összekapcsolásából első asszociációként. Tiszta hajjal, szexi ruhában, sima bőrrel, sminkben. Csábos mosollyal lerúgva az ellenséges fosztogatót.
Akkor fussunk neki újra. Hiába a beauty-blogpost riadó, javaslom, hogy a férfiak se meneküljenek el, fontos, hogy lássuk egymás nyűgét.

a kép forrása

Gépelés közben is ellentmondásosnak érzem a témát, kényelmetlen is picit, nem is tudom még, hogyan tömörítsem. Nem nagyon beszélünk erről, hisz a régésznő tulajdonképpen férfi, vagyis férfiként viselkedik. Ás, lapátol, emel, cipel, ég a napon, a'la nature, angol WC nélkül. Ha jobban belegondolok, vagy az emancipáció csúcsa vagy épp ellenkezőleg, valami modernitás és ipari forradalom előtti, kemény földműves világ tükröződik benne halványan. Nem vízhólyagosodik jobban a női tenyér a férfi tenyérnél, erősödni mindig lehet, a többi agyban dől el. Vagy mégsem?

Álldogáltam én már groteszk módon tanácstalanul egy derékig érő búzamezőben tamponnal a kezemben, meg amúgy az se túl vicces, ha szükség idején alulról izgat a cickafark. Bocs a nyers képekért, de kamu az egész, ha nem beszélünk róla - hiszen ezzel is jár nőnek lenni terepen. Jó, ígérem, erről nem lesz több, épp elég egyéb oldala is van a régésznő-létnek.

Nem tudom, talán a másik szak, a sok évnyi versenytánc vagy valami teljesen független hatás eredményezte, de én amúgy is csajos nő vagyok, jobban, mint a többi régészlány körülöttem. Érzek némi disszonanciát abban, ahogy tetőtől talpig földesen, leégett bőrrel, kócosan, szakadt játszóruhában hajnalban, tizenhárom óra buszút után hazaérkezvén egy csíki metropoliszból, egy gigantikus hátizsákkal a hátamon, egy másikkal a hasamon beesem a postaládámhoz, és kiderül, hogy cosmopolitan-előfizetést nyertem. De szándékosan is feszegetem ezt az ellentmondást, ám azon kívül, hogy élvezem a különcködést, valószínűleg lelki okai is vannak annak, hogy ráerősítek a külsőmre. Ideális esetben az önbizalom persze belülről ered, de ne kábítsuk egymást. Az elismerő pillantás jót tesz, a csúnyaság érzete frusztráló még talicskával a kezedben is, ez ilyen egyszerű, akkor is, ha nem mindenki olyan hiú, mint én vagyok. És nálam hiúbbnak lenni, be kell vallanom, elég nehéz - olyan vagyok, mint Sámson, az erőmet a hajamban hordom. És ezzel el is értünk a konkrétumokig. Vagyis hogyan legyek magam számára jó nő a terepen? Már ha elfogadjuk, hogy szükséges, mert ez sem egyértelmű.

Beszélgettem egy nagyon csinos meg amúgy nőcis régészlánnyal, aki mesélte, hogy addig porcelán körme volt, amíg régész nem lett, azóta nincs. Mert nem érezte régészesnek. Akkor sem, ha ideje nagy részét valószínűleg nem egy szelvényben, hanem a könyvtárban tölti. Amikor a szőrős lábamra panaszkodtam, legyintettek, hogy itt a pusztában ki nézi. Az ő szemszögükből igazuk van, csak én máshogy érzem jól magam. Mit tehetek érte? Evidens ugye, hogy ha földben turkálsz földes lesz a kezed, de annyira, hogy napokig nem tudod lepucolni. Ezt mondjuk a testüket nálam jóval természetesebben viselő lányok is gyakran emlegetik. Én meg csak mosolygok a "bajszom" alá. Mert - lebuktam - én ásatásra is zselés körmökkel megyek. Tudom, elég sátáni, de igaz. Pont a régészet miatt kezdtem amúgy műkörmözni: egyszer nem figyeltem a könyvtár nyitva tartására, és kidobtak munka közben. Ezen én - abszolút jogtalanul- úgy felfújtam magam, hogy kijelentettem: "lesz bölcsész a halál", és vettem egy UV lámpát. Azóta rájöttem, hogy nem olyan eretnekség ez: a körmöm röviden is iszonyat erős, bármit lekaparok, kikaparok, sokkal több behatást kibír, erős színnél a föld sem látszik rajta, és az asztalra is fel merem tenni nyolc óra földvakargatás után is. Szóval 1:0 ide.

A szaruvonalon tovább haladva: első ásatásom előtt még nem raktam össze a tűző nap+meszes föld+ napi nyolc óra+ derékig érő haj képletet. Tizenöt centi kényszeredett eltávolítása után viszont eldöntöttem, hogy jobban vigyázok a hajamra terepen is. A föld miatt nem zsírosodik, viszont szárad. Ezért a végeit a nap elején és végén mindig kenegetem. Ennyi duma után furcsa, ha azt mondom, hogy általában azt kenem magamra, amit meg is ennék, de tényleg nem nagyon használok vegyi kozmetikumokat, kifejezetten címkeolvasós vagyok. Így egy nagy tégely szűz kókuszolajat viszek, viszont azt veszettül kenem mindenre és mindenkire. Arra is, aki menekül. Jó, persze, az elmúlt két hétben is röhögtek a kókuszolajomon, de azért jött oda hozzám sutyiban leégett bőrű férfi, hogy nem adnék-e egy keveset véletlenül.

Apropó napégés. Na ez tényleg kemény. Minden nap úgy indul, mint jobb esetben a strandon: felcipeled a szerszámokat, és már kened is az előtted álló hátát. Habár hihetetlen könnyen indiánlány leszek, azért nagyon félek a naptól, hiszen a kencén és esetleg kendőn - amit nem szeretek viselni, mert melegít- kívül védtelen vagy, és nem tudsz árnyékba húzódni. Mint említettem, nem bírom a vegyi cuccokat, így egy bio fényvédőt használok, ami képez ugyan egy szürke réteget a bőrömön, de biztonságban érzem magam tőle, alapozónak meg kifejezetten jó. Oké, ettől harapnivalóan csokibarnára sülnek a sortból és topból kilógó részeim, viszont olyan leszek, mint egy kapuciner szelet. Félve, mert a végén megköveznek, de azért megsúgom, itthon egyenlíteni szoktam egy nagyon kicsi mesterséges fénnyel, de psszt. Fogmosásra is elég kevés lehetőség van, de ami van, azt meg kell ragadni, ezért fogmosó cuccokat mindig tartok magamnál, meg teafaolajat. Az nálam az aduász, mindent fertőtlenítek vele, amit érek: pattanástól fogakon át - legrosszabb esetben - fertőzésig. Közvetlenül mellette tartom a nedves törlőkendőket, hisz finoman szólva a fürdőszoba ténye nem mindig aktuális. Emiatt ajánlott a gyantához is hozzászokni. Szóval valahogy így éldegélek csajos nőként ásatásokon egy-két rend szebb váltásruhával utakra, estékre. Régészlányokkal beszélgettük, hogy  milyen hatalmas, rituális fürdőzéseket rendezünk ásatás előtt és után. És tényleg: tegnap értem haza, és a napom felében csak mosakodtam és mostam. 

Tudom, sok mindent szóba lehetne hozni, ami régésznőket érintő probléma erőnléttől a gyerekvállalásig, de a felszínesebb részén agyaltam mostanában, főleg, hogy egy patakbanfürdős két hét áll előttem: kókuszolaj, teafaolaj, törlőkendő berakva a brades és a spakni mellé.

Ahogy korábban láthattuk, Tari Lőrinc visszatért a pokolból, csak erős hallucinogénekkel reprodukálható tapasztalatokat szerzett, miközben mindvégig Zsigmond király bizalmasa volt, és jelentős tőkével is rendelkezett - szóval több mércével vizsgálva is bejött neki az élet, éppen ideje volt építészetileg kifejeznie önmagát. Így fogott hozzá a tari építkezésekhez, amelyek közé a Szent Mihály templom bővítése és a nemesi udvarház felhúzása tartozott.

Valójában nem ő építette az első tari templomot: már a 13. században állt egy kisebb, szabálytalan téglalap alakú, sík mennyezetes hajóból és egy patkó alakú boltíves szentélyből álló templomocska. Ennek már a 14. századi átalakítása is különleges: kéthajóssá bővül, amely habár az északi régióban nem szokatlan, nem gyakori templomépítési szokás. Ha elképzeljük, hogy egy templomba belépve középen a teret pillérsor osztja ketté, egyből rájöhetünk, mennyire megszoktuk, hogy páratlan számú hajóval találkozzunk. A második templomhoz tartozó extra, hogy a belsőt a déli oldalon kiképzett mérműves ablakok világították meg. Ezeket a mérműveket (értsd: a csúcsívben található kőfaragás)  a templomtól messzebb fekvő gazdasági épület falában találták meg befalazva, és helyezték őket vissza eredeti helyükre a helyreállítások során.

  A harmadik szakaszban épült a mi Lőrincünk temploma, ekkor kapta sajátos alaprajzát: a templom keleti felén két oldalról egy-egy karéjjal bővült, ennek következtében a karéjok a szentéllyel lóhereformát alkotnak.

Ez a hármasság megfejthetetlenül sok mindent szimbolizálhat, ha egyáltalán szimbólumként fogható fel, Dante számmisztikájától a Szentháromságig végtelen számú lehetőségünk van az értelmezésére. Az viszont elvitathatatlan, hogy az emlékiratai szerint szerint Lőrincnek tanúbizonyságot kell adnia a Szentháromságba vetett hitéről, mielőtt belépne a purgatóriumba nyíló barlangba.

Valószínűbb azonban, hogy Lőrinc észak-itáliai útján is megláthatta a karéjos kereszthajós elrendezést, ahogy a falfestmények itáliai kötődései is erre utalnak.

Ugyanis nem csak a templom szokatlan alaprajza, hanem 1425 körüli falfestményei is különleges megrendelőről tanúskodnak. A szentélyben, a karéjokban és a hajóban megjelenő képek egységes programot alkottak Tari Lőrinc egyéni vallási elképzeléseken és speciális tematikai ismereteken nyugvó programadása hatására, és ebben egymásra talált megrendelő és művész.

Mint korábban említettem, több ízben érezhető rajuk itáliai hatás: Lőrinc egész bizonyosan járt Rómában, Páduában és Velencében, feltételezhetően a festő is ismeretes volt e tájakon. Az északi karéj is Itáliából Közép-Európába került díszítést alkalmaz, a karéj fő kompozíciójában szentek és világi személyek egy már sajnos nem látható központi alak köré csoportosulnak. Egy botos világi személy is megjelenik, aki akár lehet a zarándok Lőrinc is, mivel ő az építtető és a megrendelő is egyben:

Mind az ablaknyílás fölött lévő szent felé fordulnak imájukkal. Mivel nem tudni, ki ő, személyéről két feltételezés született. Juan Cabello szerint közepén Szent Mihály foglal helyet, mindez érthető a zarándoklat következményeként. Beláthatjuk, az az ember, akit látomásaiban utolsó ítélet módra vezet Szent Mihály a purgatóriumban, a saját tisztelettemplomában nem kizárt, hogy ezt meg is jeleníti. Wehli Tünde szerint  viszont, ha az ablak két oldalán térdelő alakok Mária és Szent János, akkor fölötte maga az Úr trónolhat.

Egy másik szokatlan elem is található itt: A Fájdalmas Krisztus is igényes szellemi megrendelői háttérről tanúskodik. Ez magánáhítatot szolgáló jelkép, elvontsága emiatt nem volt népszerű, rajongók híján így ez a kép is a sokszor emlegetett belső vallásossághoz köthető.

Alsó képsor bal szélén hatalmas, felszerszámozott paci látható, a középkori képalkotási módtól eltérően nem teljes alakban ábrázolva - feltehetően a helyszűke miatt- mini harcosokkal. Ez ilyen esetekben általában Szent László legenda (tudjuk, leány elrabolva, kun vitéz megölve, László megérdemelt jutalmaként megpihenve a lány ölében) - de most nem ezzel van dolgunk. Hiszen a nyereg üres, és szemben pedig a trón, amin valaha gyermekét tartó Mária ücsörgött, tehát ez egykor egy királyok imádása lehetett. A királyok imádása és a királyok vonulása szintén olasz eredetre utal, az itáliai festészetben egészült ki a harcosokkal. 

A déli karéjban Jézus gyermeksége programot találunk, amelyet A szentcsalád hazatérése Egyiptomból kép zárt le. Ez a speciális gondolkodásmódja miatt külön érdekes. A Máté evangéliumában röviden említett téma az 1370-es évek ábrázolási újítása, és e változás célja mi más, mint a humanizálás. Így a Jézus gyermeksége  közé beékelődnek olyan témák, mint például a Krisztus körülmetélése (igen, tényleg), továbbá a Szentcsalád jelenetek (pl. Mária olvasni tanítja Jézust). Megint a humanista megrendelő és a tehetséges festő találkozásáról van szó: Mária és József egyenrangú félként közrefogva, szerető mozdulatokkal vezetik a gyermeküket, mintha épp csak a játszótérre mennének, ami nem éppen szokványos a középkor család értelmezésében.

Ha mindezt végiggondoljuk, egy korát megelőző, és meglehetősen elvont középkori ipse képe rajzolódhat ki lelki szemeink előtt. De nem kell őt féltenünk. Mindez imázs, jó PR-osa volt Lőrinc önmagának. Két lépéssel odébb felhúzott egy olyan udvarházat magának, ami nem csak a túlvilági boldogságát biztosította. 

Mert Tari Lőrinc ilyet: 

a kép forrása

Elmondom, mi ebben a templomban a furcsa, csak előbb ki az ördög az a Tari Lőrinc, és mit keresett a pokolban?

Lőrinc Zsigmond király alatt jelentős karriert befutott nemes volt, ennek a karriernek megfelelő mennyiségű vagyonnal, ami Nógrád megyei birtokokban - mint például Tar - testesült meg leginkább. 

Személyében egy középkori szemmel mérve kivételes műveltségű emberről van szó, ismerjük például saját kezű leveleit, de igazán zarándok útjainál mi sem bizonyítja jobban ezt a kivételességet. 1408-ban indult útnak, ám pontosan nem lehet elválasztani a valós úti céljait a később hozzátoldottaktól. Egészen biztosan járt viszont Santiago de Compostela-ban - ahova ma is trendi elkirándulni Coelho-könyvekkel a hónunk alatt - , és a tari Szent Mihály-templom déli kapuja fölött látható ciprusi Kardrend jelvénye arról tanúskodik, hogy Cipruson is megfordult. Mégis a legizgalmasabb útja Dublinból a Vörös-tón lévő Angyalok szigetére, Szent Patrik kénköves barlangjába vezetett. Ez a középkorban meglehetősen menő vakációnak számított, 1353-ban Krizsafán fia György vitéz is járt már itt. A zarándok utak népszerűségének okaként meg kell látnunk, hogy éppen az egyházszakadás közepén vagyunk (több pápánk van) megrendült a hit az intézményesített vallásban, így hangsúlyt kezd kapni az egyéni, belső vallásosság. Lőrincet saját elmondása szerint is vallási kétségek és bűnei feletti vezeklés vezették zarándokútjára:

„Minthogy pedig én szerfölött nagy kétségben voltam a lélek mineműsége felől, hogy voltaképpen mi is légyen az — mert a filozófusok állítása szerint láthatatlan, testtelen és szenvedést nem ismerő dolog —, ezért behatoltam a Purgatórium-helyre, ahol is Isten kegyelméből a nevezett kétségemre megkaptam az igazi választ.”

Ez bizonyítja, hogy jelentős olvasottsággal bírhatott, ahogy az a barlangban látott látomásaiból is kiderül, amelyekről a dublini királyi jegyzőnek, Jacobus Yonge-nak számolt be. A lejegyzés másolatára Kropf Lajos talált rá a 19. században. Ő közölte annak kivonatát, amelyből kiderül, hogy Tari Lőrinc 1411-ben nyakában ezüst ereklyével, a kereszt négy forgácsával, és Krisztus ruhájának három darabjával - ebből sejthető, hogy Jeruzsálemben is járt - a helyi perjel figyelmeztetése ellenére behatolt Szent Patrik barlangjába, amiről azt tartották, hogy a Purgatórium bejárata, és ahonnan a zarándokok általában nem kerültek ki élve. 

A Purgatórium. a kép forrása

A Purgatórium jelensége is illeszkedik a belső vallásosság korábban említett bizonytalanságaiba, hisz fogalma alig párszáz éves, és létrejötte szorosan a vezekléshez, a bocsánatos bűnökhöz köthető. A barlanglabirintus hallucinációira ellenben van természeti magyarázat: kéngőz terjeng benne, ami kénmérgezést okoz - emiatt a 18. században már megtiltják a zarándoklatot, és bezárják a barlanglejáratot. Tari Lőrinc szerencséje a szakértők szerint az volt, hogy a többieknél nehezebben bírta a ként, ezért a kapu közelében kezdett el vizionálni, így úszhatta meg élve a félelmetes kalandot.

Ezt a feltételezést a visszaemlékezése igazolja, hiszen az írás szerint a második kapu közelében érte az első látomás. Négy víziót látott: először két gonosz lélek tépte le a ruháját, és ijesztgette őt válogatott módon, másodjára öreg zarándok képébe bújt ördög próbálta az elméjére hatva megrendíteni őt hitében, persze sikertelenül. Harmad ízben egy Lőrinc érdeklődését korábban felkeltő gyönyörű nő álcájában próbálta elcsábítani - hasztalan. A negyedik vízióba - akár csak Krizsafán György esetében, a humanista hagyomány szerint - a Tariak patrónusa, Szent Mihály arkangyal szegődött melléje kísérőül, és megmutatta Lőrincnek a Purgatórium tüzének számára látható vetületét, ahol egy kivételével összes jótevője szenvedett. Hogy az az egy a Pokolban vagy a Paradicsomban van-e, Lőrincnek kellő alázat hiányában nem volt joga megtudni. Ez a probléma Lőrinc személyiségének kulcsa: Lőrinc még a purgatóriumi zarándoklat ellenére is túl emberi volt, mert nem akarta elhagyni a múló világot. A történet Tinódi Lantos Sebestyént is megihlette, megalkotta belőle a saját politikai korára passzoló verzióját, de a sztori még tovább öröklődött: Arany János Toldi estéjében is visszatér.

" Én vagyok Mihály, az édenkert őre, akit te mindig buzgón tiszteltél, s aki által ide is jöttél"

Persze nem elég Lőrinc zsenialitását látnunk mindebben. Számtalan olvasmányélmény ihlethette ezeket a hallucinációkat: Dante, János evangéliuma, Arisztotelész, Krizsafán György leírása, és sorolhatnánk, ahogy az utókor is hozzáírta a magáét.

Mindenesetre elmondható, hogy Lőrinc a kezdődő humanizmus embere is, és története személyesebb a korábban említetteknél, főként saját szeretteinek a sorsa és kérdéseinek megválaszolása érdekelte. Története ékes bizonyítéka annak a folyamatnak, ahogy a vallásosság a laikus, világi ember kezébe csúszik át, betekintést nyerhetünk általa a középkori ember lelki dilemmáiba. Bár fontos kiemelni, hogy ez a tapasztalat is szűk réteget érinthetett meg: a világi elitet, akinek megvan a támogatása és anyagi forrása egy ilyen fizikai és szellemi utazás kivitelezésére. Lőrinc is Zsigmond –ma is olvasható - ajánlólevelével a kezében indul útjának. Ez eredményezi, hogy útjáról hazatérve Tarra, építkezés révén nekifoghat vallási és világi önmegvalósításához, de erről inkább a következő posztban mesélek.

Mert nem beszélünk róla. Vannak hivatalos és kevésbé hivatalos blogok, amelyek a régészettel foglalkoznak, de úgy vélem, kellenek személyesebbek is. Azt látom, hogy igény van a múlt megismerésére, és azt is látom, hogy ezzel egy időben sokan még mindig azt hiszik, hogy a régészek dinoszauruszokat ásnak. Régészhallgató vagyok, de mivel kommunikáció diplomát szereztem, félig kívülről, félig belülről és némileg felülről is látom, hogyan zárja be értékes tudását a szakma. Pont egy ilyen gondolatmenetem közepébe csöppent fél éve a Kommunikáció régészeknek kurzus, amelynek keretén belül létrehoztam ezt a blogot. Úgy döntöttem, folytatom, és kikísérletezem, hogyan is lehet elmondani cifra szakszavak vagy unalmas leírások nélkül, hogy hogyan lesz újra eleven jelen az a múlt, ami évszázadokig a föld alatt bujkált.

A minap meddő vitát folytattam egy régésszel arról, hogy tényleg a szakmának kell-e a nagyközönség felé magyarázni az eredményeit, vagy közvetítők feladata volna ez. Én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy a régész legyen egyben mesélő is. Tudod, "játszani is engedd", különben más fogja elmesélni, de nem hitelesen. És akkor csodálkozhatunk, értetlenkedhetünk, hogy van telt házas közönsége azoknak, akik teszem azt az etruszk-magyar rokonságot boncolgatják.

Le kell szögezni, régészhallgatónak lenni általában szívás. Egy dolog segít túlélni: a szenvedély. A régészek szenvedélyesen szerelmesek a kutatásukba, az életüket szentelik neki, áldozatokat hoznak érte, és pont emiatt tudnának izgalmasan, hitelesen, szívből mesélni a múltról. Remélem, a következő régészgenerációk nyitottabbak lesznek rá, hogy ne csak szakszöveget írjanak, hanem úgy is meséljenek a kutatásaikról, mintha a rakott krumpli receptjét magyaráznák valakinek. Kezdő vagyok hozzá, hogy A Nagybetűs Régészetről beszéljek, viszont a tapasztalataim és élményeim mellett a saját szenvedélyem meg tudom osztani. Az én kattanásom pedig a középkor, azon belül is a középkori templomok. A gyerekeknek sok furcsa játékuk van, amelyeket általában kinőnek, ahogy azt is, hogy régészek akarnak lenni, ha nagyok lesznek. (Mert ne tagadd, mindenki akar). Azt tapasztalom, hogy a régészek olyan felnőtt gyerekek, akik mindezt nem nőtték ki. 

Nem is tudom mióta akartam régész lenni, de kicsi korom óta ölelgetem a középkori köveket. Szó szerint. Mint Terézanyu a fákat. Nem tudom, ilyenkor mi történik valójában, de ezek nem rideg falak: lüktetnek, dobognak, átfolynak rajtuk az évszázadok egy flashbackben, ahogy megérintem őket. Ma már nem minden esetben sírom el magam gyönyörűségemben középkori templomokban, de a mai napig gyakran megesik. Azt hiszem, talán félek tőlük és a fenségüktől. Nem is félek, rettegek. Van, hogy többször kell neki futnom, hogy egyedül benyissak egy templomkapun. De talán ezért a borzongásért élek.

Szóval ebből az alapélményből táplálkozva igyekszem majd mesélgetni, és remélem, talán egy-pár karakterrel segíthetek, hogy közösen közelebb kerüljünk a múlt elefántcsonttornyához. Mert a múlt mindenkié.