Gasztropercek alapanyag nélkül

Most, hogy kétségbe esve próbálom számba venni, milyen kajákat is kell összepakolnom az otthon töltött négy óra alatt, mielőtt elindulok a visontai ásatásra, eszembe jutott az előző két ásatásom menüje közötti éles különbség. Az erdélyi Vacsárcsi falu saját székely lányainak és fiainak tekintve minket, degeszre tömött bennünket: a reggeli szalonnás hurkát követő töltelékes káposzta ebéd után egy baráti adag juhtúrós puliszka volt a vacsoránk, csak hogy el ne fogyjunk véletlenül. Egy évnek és az appanázs csökkentésének kellett eljönnie, hogy végérvényesen és maradéktalanul le tudjam győzni a puliszkaszörnyet.

székely.jpgennyire székellyé voltunk fogadva

Ehhez képest a szlovákiai Csábrágon, 10 km-re a civilizációtól az erdő közepén, egy idő után már gondolatban főztünk, mint a rabok. Nem, nem azt mondom, hogy rossz dolog a lekváros kenyér, csak azt, hogy mellette két hét alatt az ember megkívánhat ezt-azt. Még akkor is, ha belátom és zokszó nélkül elfogadom, hogy az ásatás szűkös támogatása jobb helyre is kerülhet a gyomrunknál. Mivel nem igazán létezett hűtő, csak tartósan elálló ételeket rejtett a szellemház konyhájában álló rejtélyes kék láda. Így földöntúli boldogságot okozott ráakadni egy-egy dugi babkonzervre. És megsúgom, a nőknek vigyázni kell, mert a lekvároskenyér a felfedezett tepertővel együtt fogyasztva pár órával később félreérthető tüneteket képes produkálni.  Mi több, ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem, hogy képes valaki annyira megszorulni gasztronómiailag, hogy az édes íztől megcsömörlötten csípős ketchupot nyomjon a többnapos tejberizsre

Két hetet töltöttünk Csábrágon együtt étkezve az önkéntesekkel, akik közt az volt a trend, hogy minden nap más páros főzte az ebédet az összes többire. Ez szép egészen addig, amíg a régészekre nem került a sor, én pedig a "ma ki megy főzni?" kérdésnél pont tűzvonalban álltam, de hálistennek a legjobb régészbarátnőm beleegyező hangja is felgurgulázott a távolból, valahonnan egy történeti korú pince mélyéről. Valójában én imádok főzni - és az etetettek nagy szerencséjére talán tudok is: rajongok az egészért kezdve a főzés folyamatától, a tálalás-etetés-tukmálás aktusain át a már az asztalnál hátradőlve elpilledő jóllakottak látványáig. És mivel láttam már septében összerittyentett szülinapi vacsorát a barátnőmnél, nem aggódtam túlzottan miatta sem. Meg a személyének is örültem, mert kifejezetten gördülékenyen, egy rugóra voltunk egymást kuktái, pedig lett volna olyan személyi párosítás, minek következtében azért nem lett volna ebéd, mert a partner fejére borítom a lábas egész tartalmát egy rossz pillanatomban. Ilyenről köztünk szó sem volt.  

blogra (FILEminimizer).jpgekkora lábasokról beszélünk

A bibi abban rejlett, hogy még sosem főztünk 20 fő fölötti, egész napos fizikai munka után lévő éhes emberre, sparhelten, alapanyagok nélkül. A várból lefele menet a szellemfaluba végig azon agonizáltam,mi fog várni ránk a kék dobozban. És akkor feltárult a titkok kamrája. Emlékszik valaki a "Majd a Buday" c. főzőműsorra, amiben annak idején Stahl Judit konyhájában Buday előhúzott egy dobozt, amiben volt két hagyma meg egy articsóka, és összeütött belőle egy vasárnapi ebédet? A mi ládánk fő tartalma  a következő volt: tészta, paradicsomkonzerv, pár paradicsom, uborka, krumpli, póré és egyéb hagyma dögivel - és egy madarin konzerv. Mi már a várban bevízionáltuk a barátnőmmel a paradicsomos spagettit, csakhogy az ellátást irányító főnök igen határozottan levest akart velünk főzetni. Azt hiszem, túl karakánok voltunk, amikor kijelentettük, hogy mi bizony uborkás póréhagyma levest krumpliból nem főzünk, és kötöttük az ebet a karóhoz tészta ügyben. De sok lúd disznót győzött - apropó hús. Eszembe ötlött, hogy a hűtőként funkcionáló pincénkben van valahol szalonnánk. Felvillantak az emlékeim mélyéről egy egyébként jó szakács ismerősöm szavai, aki szerint a túrógombóctól a brassóiig minden étel alapízét a szalonna adja meg. Így miközben a barátnőm élete kockáztatásával nekiállt begyújtani a sparheltet, addig én életem kockáztatásával elindultam az elhagyatott templom mellett elnyúló pince felé, ahol is magamhoz öleltem a szalonnát, és egy életem, egy halálom alapon, jó lesz az még valamire, egy konzervnyi kukoricát is.

Mire visszatértem a tűz még mindig nem égett, habár a konyha több ízben lángolni kezdett. Én biztam a barátnőmben, hogy ő sokat táborozott, meg egyébként is tökös csaj, hiszek neki, hogyan kell tüzet gyújtani. Meg is oldotta egyébként, és életben is tartotta, ellenben a főzésre rendelt három órából egyet kapott a tészta és a szószok, a másik kettőt a tűz begyújtásának  és megtartásának szenteltük.

Főzés során szembe kerültünk az eleve elvárt gonddal: mennyit eszik húsz ember? Három csomag tészta forralása mellett döntöttünk, hadd bugyogjon. Oké, hogy egy ekkora csoport megeszik ennyi tésztát, de szósz is kellenne hozzá, viszont csak két paradicsomkonzervvel bírtunk. Jól van, ezen még ráérünk gondolkodni alapon, megdinszteltünk egy kis hagymát fokhagymával, rádobtuk a darabolt szalonnát, kapott egy kis felaprított, háromnapos, reggeli csípős zöldpaprikát. Majd ezen az olajos masszán egy csomag apróra vágott répát megpirítottunk - csak hogy legalább ropogjon valami a foguk alatt- megfonnyasztottuk az egész cuccon a héjafosztott paradicsomot, és nyakon öntöttük a paradicsomszósszal. Míg ez az egész felforrt, kapott pár kanál csípős ketchupot a biztonság kedvéért,  meg irdatlan mennyiségű borsot, és jelentős adag petrezselymet. Aztán rotyogott békésen, miközben mi fohászkódtunk, hogy teremjen egy bazsalikom vagy oregánó bokor az ajtónk mellett. Mivel ez nem történt meg, inkább szeltünk még a szószba két kiló fokhagymát, és egybe kevertük a tésztával - amiből a jóslatunk szerint veszettül sok lett. Nem mertük bevállalni, hogy ez a reménytelen mennyiség elvegye a szósz ízét, ezért a maradékot külön szedtük, és gondolkodni kezdtünk, mint Micimackó.

Zvolen 13 055.JPGa konyhánk az egyedi tervezésű bútorokkal és az ágyneművel

Ez alatt az idő alatt a barátnőm kirázta az összes rusnya ágyneműt, ami terítőként szolgált, megterítettünk, ő elment fürdeni egy kilométernyire a patakhoz, én felsepertem, miközben bevillant az isteni szikra. Pirított tészta. Mivel a múlt napi ebédet - aminek a maradványait persze mi mosogattuk el - a koreaiak csinálták, volt valahol szójaszósz. Az utolsó öt percben fogtam a maradék tésztát, és belehánytam egy hagymás-olajos alapba pirulni, miközben mellévágtam a kék dobozban talált gigantikus mennyiségú póréhagymát egy pár répa társaságában, rádobtam a "jó lesz ez még" kukoricakonzerv tartalmát, és kereskedelmi mennyiségű szójaszószba forgattam, miközben - habár irtózom tőle - valami gusztustalan vegeta is előkerült. Na, az történt a sors fintoraként, hogy ezt a rögtönzött izét jobban ették a paradicsomosnál is. Utóbbira visszatérve én nagyon aggódtam azon, hogy ilyen gigászi mennyiségben nem sikerül majd jól fűszerezni. A barátnőm bátor volt viszont, és a fakanálról megkóstolta a művet, ezután az arcára olyan elégedett öröm ült ki, hogy jobban boldoggá tett minden, az ásatáson megtalálni szándékozott évszámos habán kerámiánál is. Ellenőrzésképp kielégülhettem a teletömött régészek pihegő látványától is. A másnapi szakácsoknak ellenben nem volt ilyen szerencséjük, mert ők nem úszták meg a leveskényszert. Igaz, a ládában levessé össze nem illő alapanyagok voltak, összességében kiválóan teljesítették a  kötelességüket, annak ellenére is, hogy a főnök amellett, hogy utasításba adta a levest, azt is mellékelte, hogy ne használjanak hozzá sok vizet. Nekem felrémlett  a történet hallatán az okos lány meséje gyerekkoromból: hozzon is ajándékot meg ne is, köszönjön is meg ne is, legyen is rajta ruha, meg ne is...

Zvolen 13 057.JPGvolt rajta ruha, és készül a mű


A lényeg az, hogy a kajaháború eldurvult. És ahogy korábban említettem, szabad perceinkben gondolatban főztünk, sőt időnként csak ételneveket dobáltunk a levegőbe, és addig fajult a zendülés, hogy az újonnan érkezőkkel Budapestről rendeltünk húst. Habár én nem vagyok húsfetisiszta, és sokáig bírom néküle, mégis anyira elültették a bogarat a fülemben, hogy úgy érzem, életem legjobb vörösboros pörköltjét sikerült prezentálniuk az aznapi régész-szakácsoknak a budapesti ellátmányból, és hogy az élmény tökéletes legyen, még egy pohár jóféle fröccs is járt mellé. 

Zvolen 13 058.JPGa pörkölt hősei

Ezen  meg a szlovák szakácsokkal feszült viszonyon felül, maradt a töpörtyűs lekvároskenyér. Ásatást váltva, Zólyomba továbbutazván az első dolog volt - a többórányi civilizált fürdőkádhasználat után persze - betámadni és megostromolni a helyi Kaufmant. De jobb, ha inkább az ínség emléket viszem tovább Visontára. Habár jelen lesz a régész, akivel a legjobban tudok együtt főzni, mégis attól félek, hogy a "fenék-kekszem"  - a megdöbbentően nagy mennyiségű korpa-és zabkeksz, amit a farzsebemben tudok hordani - játssza majd a gasztronómiai főszerepet. De ez legalább az alakomnak jót tesz.

Címkék: kaja, vár, Csábrág