Elérkezett az idő, hogy kihirdessem a legromantikusabb ásatási fotó nyerteseit:

A hatás tovább fokozható titokzatos füsttel:

És ahogy valójában készült:

A vadromantikáért ezúttal is Csábrág vára volt a felelős.

Napi gyors: Amíg készülnek a nagyobb ásatós és világjárós posztok, addig is kieresztek az éterbe egy indokolatlan római kutyás kontentet. Íme a világ egyik első ismert, az első századból származó "vigyázz, kutya harap" táblája egy Pompeii-ben elpusztult épületből, az úgynevezett Tragikus költő házából. Valójában nem is tábla ez, hanem egy borzasztó cuki nyakörves-pórázos kutyát mintázó padlómozaik a bejárattal szemben, a "Cave canem" felirattal. Ez utóbbi jól kivehető lenne, ha a "canem" [kutyát] szóba bele nem lógna az eb mancsa.

A mozaik egyébként ehhez a folyosóhoz tartozik:

A Tragikus költő háza is a falát borítók freskók témájáról kapta a fantázianevét, ahogy Pompeii legtöbb feltárt épülete. Ennek falát nem meglepő módon a görög mitológiából vett képek díszítik, méghozzá ez a második leggazdagabb ház itt ebben a témában.

Ennyit tudtam tenni az ügy érdekében, mert már így is tilosban jártam. A házi oltár tetőcskéje mögött eltekintve épp rálátunk egy görög mitológiai jelenetre.

Mivel több képet a Tragikus költő házáról nem tudtam készíteni, lássunk róla egy rekonstrukciós elképzelést:

Szóval ezt kellett kutyával őrizni. forrás.

Több hasonló felirat is megmaradt amúgy Pompeii-ben, például a hatalmas a Faun házában, ahonnan a híres isszoszi mozaikot is ismerjük. Itt a monumentális kapu előtt díszeleg a szerényebb HAVE szó, ami nagyjából annyit tesz, hogy welcome.

És az említett monumentális kapu felépítménye a Faun házában:

Mivel nem sokkal a választások után érte a tragédia a várost, több politikai grafitti is olvasható még a falakon. Ezekről - ahogy sok minden másról is - később lesz még bőven szó. De elkalandoztunk közben a kutyáktól, így a napi cukiság adag érdekében vakarózzon itt még pár első századi márvány eb, amelyek a nápolyi archeológiai múzeumben múlatják az időt. Arrafelé járva egyébként ezt a múzeumot nem éri meg kihagyni, mivel a Pompeii-ből megmentett freskók és mozaikok eredetijeit mind itt lehet látni. Hamarosan jönnek a pajzán freskók és szerencsehozó falloszok, na majd akkor esik még szó erről a múzeumról.

Ez.

Frissen estem haza Nomádiából.  Az elmúlt hét tanulságaként a posteriori meg kell állapítom, hogy ha az van írva a hálózsákra, hogy csak 15 fokig használd, akkor az 7 fokban nem lesz kielégítő. Ráadásul a szokásos csábrági "50es naptej, fürdőruha felső, picsagatya, túrabakancs, munkavédelmi kobak" ásatási felszerlés volt többségében a túrazsákomban, nem az anorák. Szóval reggelente felébredtem a vár kaputornyában, mint Sigourney Weaver a hibernálás után az űrhajóban, hogy nyolc órán át kőtörmeléket lapátoljunk, és aztán folyóvíz és áram nélkül regenerálódjunk, amíg álomba nem fagyjuk magunkat. Ilyenkor hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy miért is csináljuk ezt. Azonban amikor eső után felmegyek a torony tetejére, és azt látom, hogy a magtár és az ágyúterasz vizslatja a gőzölgő hegyeken átívelő szivárványt, elszégyellem magam. Ez a látvány minden áldozatot megér.

Csábrág vára teljes valójában a szomszéd hegyről.

Egyébként zavarbaejtően sok posztot írtam már Csábrágról, amiket bepótlásra ajánlok meleg szívvel. Volt már szó kísértetjárásról (amiről a Határtalan Régészet magazinban is olvashattok), perverz kályhákról (amit az Alibi- Bugyi kötetben is megtaláltok), az elhalálozás akut veszélyeiről, kajáról (hogyan kell uborkából és krumpliból gyümölcs levest főzni, úgy, hogy spórolunk a vízzel), születésről (gumimaci-tejföl torta a palota romjai közt),  leletinvázióról, kávéról és sok másról. De mindenekelőtt szerelemről. Hisz ez a vár maga a szerelem.

"Drágám, csak erre a pillanatra vártam, hogy beszélhessek veled és az enyém legyél. Annyi ideje kívánlak, de te nem adod a beleegyezésed. Megengednéd végre magunknak, hogy élvezzük egymást és szexeljünk?"

- hangzott el az aggasztó mondat a Szent Jakab templomban egy tekintélyes egyházi ember, Andreas de Bisconis szájából a XV. századi Máltán. A kérdés címzettje, a csendesen térdepelve imádkozó Jacoba ezt enyhén szólva nem vette jó néven, mondhatni lesokkolt és kiabálni kezdett.

"Te gazember! Micsoda feltételezés és tiszteletlenség ez! Letámadni engem egy templomban, miközben a Mi Atyánkhoz imádkozom?"

Az ominózus Szent Jakab templom a mai Victoriában. A történet idején még nem volt ennyire barokk. forrás.

Nem ez volt az első eset, hogy Andreas, a fiatal pap imái közben zaklatta Jacobát, Petrus Saliba lányát, Novellus Bacubac feleségét. Pár nappal korábban hasonló körülmények között intézte a következő szavakat a nőhöz:

"Olyan régóta szerettelek, és még mindig szeretlek, hát miért nem adod a beleegyezésed?"

Jacoba nem adta, de legalább igen idegessé vált a helyzettől. A korabeli törvények szerint azonban ő nem tehetett semmit, viszont férje és apja beperelték Andreast. Az előre megfontoltság bizonyítása érdekében a hozzátartozók azzal is megvádolták a papot, hogy ő firkálta bele egy másik templom falába a következő graffittit:

"Aki szerelembe akar esni, válassza Petru Saliba idősebb lányát"

Vagy valami ilyesmit. Andreas elég átlátszó védekezést választott. Nehezen tudta tagadni, hogy zaklatta Jacobát, ellenben azt állította, a köntöst viselő nőt összekeverte egy másik nővel, aki történetesen egy népszerű prostituált volt. Hát, mondjuk azt, ezzel nem segített a saját helyzetén. Több tanú állt ki amellett, hogy Andreas Jacoba megszállottja volt, részegen randalírozott az utcán miatta, és sok levélben is leírta az érzéseit. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy a templom falát csúfító véset Andreas betűire hasonlít.

A pap ezzel szemben csak olyan tanúkat tudott felmutatni, akik a megbízhatóságát és tekintélyességét hangsúlyozták. Az apa és a férj eléggé kibukott, és kínvallatást kért Andreasra. Úgy gondolták, hogy ha még igaz is az összetévesztésről szóló mese, a pap a tettet akkor is elkövette. Ráadásul elég sok bizonyíték volt rá, hogy Jacobát, és nem a prostituáltat üldözte erőszakosságával.

Végeredményben Andreas egy évet kapott egy börtönben láncokkal a bokáján, utána elhagyta a várost, a család pedig Andreas vagyonából kártérítést kapott. A történetbe hét évvel később tudunk bekapcsolódni, amikor Jacoba újra az érsekhez fordult egy levélben, mivel megijedt Andreas visszatértén. A levélből az is kiderül, hogy Andreas csak gazdagsága és tekintélye miatt nem kaphatott rosszabb büntetést, mivel a szegényebb Jacobáék szava csak ennyit ért az övével szemben.

Ezt a történetet nyilván nem én kutattam ki, hanem a Medievalist hozta le a tanulmányt, amit Godfrey Wettinger írt le Aspects of Daily Life in Late Medieval Malta and Gozo c. kötetében.

Szóval jól jegyezzétek meg: a nem az nem, és a nem egyértelmű igen is nem. És vaskosan megérdemli mindenki a láncokat a bokáján, ha ezt az egyszerű szabályt nem tartja be.

Végre! Ki tudja, mi az a kérdés, amit mindig feltesznek minden régésznek? Természetesen a "megtaláltátok-e Attila sírját" örökbecsű folyik ki már a könyökünkön. De akkor most mi van Attila sírjával, a Tiszával meg a három koporsóval? Többek között erre ad választ a legújabb régészeti magazin, a Határtalan Régészet.

Az első szám középpontjában a hunok állnak, izé lovagolnak. Kik voltak ők valójában és honnan ered  a hun-magyar testvériség mítosza? De itt nem állunk meg. Mit tudhatunk róluk? Csak úgy ömlik a sok kincs az oldalakról. Megismerjük a leglátványosabb hun tárgyakat, az üstöket Masek Zsófia tollából, vagy éppen a díszes lovas szerszámaikat Piros Rékától. Mindezeket összekombinálva a rítusokról is fogalmunk lesz, például arról is, milyen tárgyakat áldoztak a hunok.

Mondom, hogy az üstök a leglátványosabb hun tárgyak

Rögtönzött hun divatbemutatóra is invitál minket a magazin. A nők az 5. században is nők voltak, így elleshetjük a hun asszonyok divattipjeit. Én például csorgatom a nyálam egy köves diadémra, de ki ne kívánna mondjuk egy ilyen kőberakásos aranycsatot a ruhájára? Ez bizony haut-couture. 

De le is meztelenednek előttünk, valójában egészen csontig. Tihanyi Balázs cikkében azt mutatja be, a sírok alapján hogyan vizsgálható a hunok íjász életmódja.

A meztelenségnél maradva a nem éppen prűd magazin abba is beavat bennünket, hogy hogyan használták a szexet politikai fegyverkén a Római Birodalom kettészakadásának idején. De ha valaki unja a hunokat, meg a rómaiakat, Gyucha Attilától a vikingekről olvashat.

És ilyen borzongató tárgyakat nézhet közben

Arról már nem is beszélek, hogy a Kislány a föld alattot is megtaláljátok szorgosan lapozgatgva. Aki megmondja kommentben, miről írtam a Határtalan Régészetbe, kiválaszthatja a következő poszt témáját.

A Határtalan Régészet a régészet Állítólagja. Népszerű tudomány közérthető hangon nyomtatásban, már nagy szüksége volt rá a magyar régészetnek, olvassátok nagy szeretettel. Pont nekünk való.

Major Balázs Európa Polgár díjat kap. Az Európai Parlament által 2008-ban alapított Európai Polgár díjat olyan kivételes teljesítményt nyújtó személyeknek illetve szervezeteknek ítélik oda, akik hozzájárultak a közös megértés, a polgárok és a tagállamok közötti szorosabb integráció előmozdításához, vagy az unió értékeinek képviseletére hivatott programokat alakítottak ki. Major Balázs céljai azonban első sorban nem ezek, hanem a kulturális örökség védelme még krízis helyzetben is.

Major Balázs. forrás.

Ugyanis Major Balázs a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészeti tanszékének vezetője, arabista, régész-történész, a Szíriai-Magyar Régészeti Misszió alapítója és vezetője. Szakmai munkája elismeréseképpen 2006-ban megkapta a szíriai Margat várának régészeti koncesszióját, amelynek feltárása 2007 óta tart. A világ egyik legnagyobb keresztény örökségét képző keresztes lovag várának feltárását végző magyar misszió az egyedüli külföldi kutatócsoport, amelyik nem hagyta el Szíriát a 2011-es harcok kitörését követően sem. 

Margat vára a távolból. Forrás.

Forrás: Európai Parlament Tájékoztatási Irodája Magyarországon.

Szavakat sem találok. Ami egy blogger esetében azért elég gáz.

Három éve indítottam a Kislány a föld alatt, munkacímén Rég-ész blogot, amikor megláttam a hiátust az örökséggel foglalkozó szakmák kommunikációjában. Sem a régészetről, sem a történelemről nem kell mítoszokat gyártani ahhoz, hogy a történet érdekes legyen, mivel már önmagában izgalmas a matéria, csak meg kell világítani a részleteit. Nem a szakmának írok, és nem a legújabb felfedezéseket foglalom össze. A célom pusztán csak annyi, hogy ha felbuksz egy romos kőfalban kirándulás közben, az én szememen keresztül meglásd benne az elmúlt évszázadokat, miközben persze jajjgatva fájlalod a lábad. Ez erről szól: ha tetszik, ha nem, a múltra építkezünk. Nem jó stratégia átnézni rajta, mivel körbevesz bennünket, mint a szúnyogok egy nyári estén a Duna parton.

Másik célom leporolni ezt a klasszikus gondolatot. Az egész hétköznapi különlegessége az, amit látnunk kell, mivel nem szükséges Attila sírját megtalálni ahhoz, hogy értéket leljünk a régészetben. A következő években is azért fogok dolgozni, hogy továbbra is bárki felvehese a hétköznapi koffeinfüggő, túlképzett, de neurotikus és fóbiás régészlány csuháját, hogy a legmélyebb tisztelettel röhögje képen a múltat.

Hát valahogy így. Repülj a szepeshelyi prépostsági templommal és a szepesi várral. Erről az ámokfutásról azért jön még egy nagyobb poszt, no para, megéri megvárni, elég bizarr.

Hihetetlen, hogy már ezer ember gondolja, hogy rendszeresen belebújik ebbe a gúnyába. Elérzékenyülve nem tudok mást mondani, csak hogy megtisztelő és köszönöm. 

És nyilvánvalóan egy nagy romölelést tudok küldeni mindenkinek:

Állandó régészlány társammal éppen egy szepesi vári ajtókeret felé fejezzük ki végtelen szeretetünket a kávé világnapján. 

Napi gyors: A régészek valójában mindenütt ott vannak, csak nem nézel elég jól körül. A legnagyobb nihil közepette ereszkedtem le a várból, ahol a könyvtárban a szakdolgozatomat írtam. Ennek megfelelő hangulatban vonszoltam magam hazafelé a metrón, amikor is belebotlottam Észak őrzőjébe, minden nógrádi régészet urába. Terepről jött haza, látszott, hogy őt nem a könyvtár ablakán beszűrődő napsütés csípte meg, hanem az ásatás barnította le. Egy percre el is szégyelltem magam azon, hogy milyen szobarégész vagyok. A találkozástól sok minden nem változott a kedélyállapotomban, innentől már ketten baktattunk egymás mellett a nap fáradalmaitól reményvesztett arccal, mígnem megszólalt.

- Mutassak valami szépet? - sunyított rám.

- Fém? 

- kérdésem nem éppen Mensa tagságról tanúskodott, hisz beszélgetőpartnerem őskőkoros. Arckifejezése is ezutóbbi megállapításomat igazolta. Rám legyintve elkezdett kotorászni a táskájában, ahol egymás hegyén-hátan bukdácsoltak a felcímkézett, lelettel teli papírzacskók. A legutolsó zsebben végül megtalálta, amit keresett. 

Nesze, sárkányüveg 

- csúsztatott a kezembe egy kis fekete obszidián eszközt az Újpest-Központ metróaluljáróban. 

Most már mehetünk Másokat ölni.

- mosolyogtam rá - mint Anonim Sorozatfüggő társamra - vissza

Ez volt az.

Vállaltan sznob középkorász vagyok, de azért fel tudja dobni a napod, ha olyan tárgyat tartasz a tenyeredben, amit egy majd 11.000 évvel ezelőtt élt ember kezei munkáltak meg. Instant boldogság, nem csak Trónok harca rajongóknak.

Najó, valószínűleg ő nem így találta.

Napi gyors: Időnként ugye elkerülhetetlen, hogy az ember hazavigye a munkáját. Amennyiben a dédapád köztiszteletnek örvendő múzeumigazgató, a helyzet bonyolódik. Azonban az ilyen malőrök talán megesnek a legjobb családban is.

Iyenkor még esetleg az is előfordulhat, hogy a dédanyád kiporszívózza a hamvakat egy őskori urnából, hogy virágot ültessen bele. Szigorúan feltételes módban. A kép nyilván csak illusztráció. Nyilván.

Umberto Eco pénteken, 84 éves korában elment. Reméljük, az általa leírt varázslatos világok egyikébe távozott. Nem nekrológot írok róla, valószínűleg kevés is lennék az ő végtelen életművéhez. Inkább most átadok valamit, amit tőle kaptam.

"– Ez itt a Foucault-inga – mondta a fiú. – Az első kísérlet helye 1851-ben egy pince volt, aztán az Observatoire-ban, aztán meg a Panthéon kupolája alatt került rá sor egy hatvanhét méter hosszú huzallal meg egy huszonnyolc kilós gömbbel. Végül, 1855 óta, kisebb méretben, itt látható, abból a legfelső boltkőbe fúrt lyukból lóg, ni.
– És mit csinál? Leng és kész?
– Bizonyítja, hogy forog a föld. A felfüggesztési pont ugyanis mozdulatlan marad...
– Miért marad mozdulatlan?
– Mert egy pontnak... hogy is mondjam... a középpontjá­ban, szóval... minden olyan pontot, ami pont a közepén van azoknak a pontoknak, amiket látsz, szóval hát azt a pontot nem láthatod, nincs neki kiterjedése, és aminek nincs kiter­jedése, az nem megy se jobbra, se balra, se le, se föl. Úgyhogy nem is forog. Érted? Ha a pontnak nincs kiterjedése, akkor forogni se tud önmaga körül. Olyanja sincs, hogy önmaga...
– Akkor se, ha a föld forog?
– A föld forog, de a pont nem forog. Tetszik, vagy nem tetszik, ez van. Na, mit szólsz hozzá?
– Az ő dolga.
Szánalmas. A feje fölött ott a világmindenség egyetlen szilárd pontja, az egyetlen, ami megválthat a panta rhei átkától, ő meg azt hiszi erre, hogy az Ő dolga, nem a sajátja. Tovább is állt mindjárt a párocska: valami kézikönyvön kikupálódva, rácsodálkozásra már képtelenül a fiú, a lány meg ernyedten, végtelenbe borzongásra nem kaphatóan; mindketten úgy, hogy fel sem fogták: most – először és utoljára – az Eggyel, az Éjn Szoffal, a Kimondhatatlannal találkoztak. Hogy állhatja meg valaki, hogy térdre ne hulljon a bizonyosság okára előtt?
Áhítatosan és félelemmel bámultam. E percben meg vol­tam győződve róla, hogy Jacopo Belbo igazat mondott. Esztétizáló képzelgésnek tudtam be, hogy olyan rajongva beszélt az Ingáról, annak a lelkében lassanként alaktalan alakot öltő rákos burjánzásnak tulajdonítottam, mely lépés­ről lépésre, úgy, hogy ő észre sem vette, a játékát átalakította valósággá. Ha viszont igazat mondott az Ingáról, talán a többi, a Terv, az Egyetemes Összeesküvés is igaz, és én jól tettem, hogy eljöttem ide a nyári napéjegyenlőség előestéjén. Jacopo Belbo nem bolondult meg, csak játékból, a Játék révén fölfedezte az igazságot."

Így mutatta be nekünk Eco először a párizsi Arts et Metiers múzeumban függő Foucault-ingát. Nem véletlenül ihlette meg ez a tér, hiszen ez a technikatörténeti múzeum nem átlagos terep. Azon kívül, hogy Párizs szívében áll, ami igazán izgalmassá teszi, a tény, hogy a múzeum szívét pedig egy gótikus templom alkotja. Ez a Saint-Martin-des-Champs, ami egy királyi alapítású bencés monostor temploma volt a francia forradalomig.

Saint-Martin-des-Champs szentélye

Az első itt álló templom iszonyat régi volt a maga nemében, hisz még a Merovingok alapították, és a 8. században már biztosan állt. I. Henrik 1060-ban kezdte el az átépítését, de a munka a 12. században is folytatódott, a 13. században pedig a rayonnant, vagyis a kései francia gótika egyik mesterművévé érlelték.

A szentély belülről

A monostor alaprajza.

A középkori Párizs vallási és társadalmi életében egyaránt fontos státusszal bírt. Érdekesség, hogy még hivatalos  lovagi párbaj helyszínéül is szolgált. Általában azt mondhatjuk, a fontossága a Saint-Denis apátságéhoz volt mérhető.

A templom elhelyezkedése a Truschet és Hoyau - féle térképen (c.1550). Amit nem én készítettem, annak a forrása a wikipédia.

A forradalom romboló szelleme azonban a monostort is utolérte. Eleinte börtönként használták, majd a rendi épületrészeket lerombolták. Azonban már a 18. század végén felmerült annak az ötlete, hogy az épületet múzeumként újra felhasználják. Végül 1802-ben nyitotta meg a kapuit a technikatörténeti  kiállítás. 

1932-ben

A Foucault-inga  legelső kísérletéhez 1851-ben még a párizsi Panthéont használták, de már 1855-ben átköltöztették a szerkezetet a Saint-Martin-des-Champs szentélyébe, ahol - kis megszakítással- azóta is lóg, miközben bizonyítja a Föld forgását.

Az az emberkupac a szentélyben épp ezt a bizonyítást tanulmányozza

Ez az a varázslatos helyszín, amit Eco kiválasztott, hogy az összeesküvés elméletekről szóló - egyik - monumentális regényének alfája és ómegája legyen. Ezek után már teljesen érthető az indok, ugye? Csak a könyv olvasása után pár évvel, most ősszel látogattam meg először a múzeumot, amikor Párizsba költöztem. Egyenesen az ingához rohantam, majd megrökönyödve bámultam a teret percekig. Nem tudtam már másképp befogadni, csak ahogy Eco akarta. Ezentúl csak az ő éles és érzékeny szemén át fogom tudni látni ezt a tempolomot. Ahogy a középkort, és oly sok mást is, amivel megajándékozott bennünket.

"Tudja, Casaubon, az Inga is hamis próféta. Maga csak nézi-nézi, és elhiszi, hogy a mindenség egyetlen szilárd pontját látja. Igen ám, de ha leakasztja a Conservatoire kupolájáról, és egy bordélyban lógatja fel, ugyanúgy mûködik. Más ingák is vannak: a New York-i ENSZ-palotában, San Franciscóban, a technikai múzeum­ban, és ki tudja, hol mindenütt még. Bárhol is van a Foucault-inga, mindenütt szilárdan lóg, miközben a föld forog alatta. A mindenség minden pontja szilárd pont, csak rá kell akasztani az Ingát.
– Mindenhol ott van az Isten?
– Tulajdonképp igen. Ezért zavar engem az Inga. A végtelennel kecsegtet, de rám bízza: döntsem el én, hogy hol akarom azt a végtelent, így aztán nem elég ott imádni az Ingát, ahol van, dönteni kell megint, és tovább kell keresni a legmegfelelõbb pontot. És mégis...
– Mit mégis?
– Mégis... de ugye, nem veszi ezt komolyan, Casaubon? Nem, nyugodt lehetek, a magunkfajta semmit se vesz komo­lyan... Szóval, az ember már sok-sok helyen fellógatta az Ingát, és az sehol se mûködött, és viszont látja, hogy ott, a Conservatoire-ban mégis milyen jól mûködik... Hátha van­nak kitüntetett pontok a mindenségben? Itt, a plafonon, mondjuk. Nem, azt senki se hinné el. Hangulat is kell. Nem is tudom, lehet, hogy világéletünkben a megfelelõ pontot keressük, lehet, hogy itt van a közelünkben, de nem vesszük észre, és csak akkor vehetnénk észre, ha hiszünk... Na, menjünk Garamond úrhoz.
– Hogy fellógassuk az Ingát?
– Ugyan! Balgaság. Most komoly dolgokkal fogunk fog­lalkozni."

Bizonyíthatóan a régészek is emberek. Az ünnepekkor náluk is összeül a család, fahéj- és narancsillat lengi be a konyhát, miközben mézeskalácsot sütnek. Egy apró különbséggel.

"-Csináljunk mézeskalács házikót!
- Ne már, minimum mézeskalács-lakótornyot."

És mézeskalács-lakótornyot sütnek. Szigorúan szerkesztett alaprajz után.


Lakótornyokról részletesen még bőven lesz szó egy Bolognáról szóló posztban, ám amíg kardamom szagot árasztva megsülnek a mézeskalácskváderek, előlegként mesélek egy kicsit róluk.

Egy zürichi lakótorony rekonstrukciója.

A titka az egész toronytörténetnek az, hogy lakható tornyai a középkorban nem csak a váraknak voltak, hanem a városi látképnek is szerves részét képezték. Ezek az épületek áltlában egy zárt, raktárnak használt földszinttel bírtak, amit külről lehetett megközelíteni. Az emelti szintek pedig a lakhatást és a reprezentációt szolgálták. Az első emeletet leginkább egy külső lépcsőről lehetet elérni, azonban afölött már bátran másztak belső lépcsőkön feljebb és feljebb.

egy nürnbergi változat

Legkorábban, a 10. században, Svájcban és Németország területein tűnnek fel, de elterjedéseük a 11-12. század fordulójára tehető. Ekkor még főként csak a nemesség és a papság engedheti meg magának a toronyépítést, de a 13. században a gazdag városi vezető polgárok is bevetik magukat a toronybizniszbe. Ezek a korai felhőkarcolók szerte Európában elterjedtek voltak, de igen változatos formában. A megalomán indíttatású, karcsú, ámde lakhatatlan itáliai lakótornyoktól a duci nürnbergi tornyokig lehet válogatni a különböző alakú középkori égimeszelők közt, de alapvető funkciójukban nincs eltérés: a cél kifejezni, milyen elvetemülten menő család vagyunk.

A regensburgi Goldener Turm. forrás.

Ez az egész toronyháború Bolognában például szinte egy fallikus kompenzációs versenyben végződött. Erről az őrületről majd egy következő posztban mesélek bővebben, aminek feltehetően a Kinek van nagyobb? címet fogom adni.

A bolognai kéttorony. Nem volt nagy öröm felmászni. Coming soon.

Mint minden egyéb, Kelet-Európába a lakótoronyépítészetnek is egy béta verziója érkezett csak el. Azonban nyomokban, mint a mogyoró, megtalálhatóak Budán, Pozsonyban, Krakkóban vagy akár Pásztón is. A legtöbb magyar városi lakótornyot viszont Sopronból ismerjük, ahol a 13. század második felétől kezdve szinte minden telekre épült egy. Most összesen hatot tudunk beazonosítani közülük, ám mára persze beépültek a környező házakba. A Budán sétálgatók is megvizslathatják alaposabban az Úri utca 37-es házat, ami az egyetlen eddig ismert budai lakótornyunk maradékát foglalja magába.

Úri utca Budán. Megtalálod a pandát, izé lakótornyot a kép jobb felső sarkán?

Bővebben az egészről, és kifejezetten a soproni tornyokról a Várak, Kastélyok, Templomok 2015-ös évkönyvében lehet olvasni. Azonban mostanra, mire sikerült bemutatni a városi lakótornyok rövid történetét, fel is épült a mézeskalács-tornyunk. 

 Mindenütt hasonlóan néznek ki az ünnepek, nem? Mindenesetre, jövőre találkozuk!

Last minute karácsonyi ajándékok következnek blogolvasóknak.

A Kislány a föld alatt jókor volt jó helyen. Éppen akkor született a Szűz és nem annyira szűz kályhacsempékről szóló posztom, amikor az Alibi - hat hónapra antológia Bugyi témájú kötete pont szerkesztés alatt állt. Ennek a mázlinak és a kerámia alsókra érzékeny szerkesztőknek hála a bugyis kályhacsempékkel foglalkozó új szövegem bekerülhetett a legnépszerűbb kortárs szerzők asszociációit tömörítő rózsaszín csipkés könyvecskébe.

Szerzők: Artner Szilvia, Balázs Géza, Bánfalvi Eszter, Bárdos Deák Ágnes, Alexander Brody, Bródy János, Csányi Vilmos, Csepreghy Nándor, Dragomán György, Esterházy Péter, Freund Éva, Géczi János, Háy János, Hekl Krisztina, Hetényi Zsuzsa, Hidas Judit, Juhász Anna, Karafiáth Orsolya, Kocsis Andrea, Kovács András Ferenc, Kovács Emese, Krizsó Szilvia, Kukorelly Endre, Ladik Katalin, Laik Eszter, Láng Zsolt, Lángh Júlia, John Lukacs, Maros András, Márton László, Nagy Gabriella, Nyilas Attila, Para-Kovács Imre, Peti Péter, Polonyi Tünde, Poós Zoltán, Sajó László, Simonovics Ildikó, Szabó T. Anna, Szatmári Judit Anna, Szemethy Orsolya, Tavaszi Zoltán, Telkes Margit, Térey János, Torma Tamás, Tóth Krisztina, Vámos Miklós. A képzőművészek: Czene Márta, Dénes Attila, Franco Innocenti, Moizer Zsuzsa, Rózsa Erika, Szemethy Orsolya, Szerényi Gábor, Szyksznian Wanda, Varga Edina, Verebics Katalin. A szerkesztők: Alexander Brody, Karsai Béla, Márton László, Nagy Gabriella és Torma Tamás

Az alsóneműkön kívül nyilván templomokkal is foglalkoztam idén, így az ez évi Várak, Kastélyok, Templomok évkönyvben is összeismertetlek benneteket egy igen félénk templommal, akit máskor csak roppant nehezen lehet elérni.

A szégyellős illési templomról szóló cikk az első etapja annak a gondolatfolyamnak, ami a nyári és őszi régész ámokfutásunk szüleménye. Hamarosan elcsepegtetem ide is a 3 nap 30 város, félelem és reszketés a Szepességben régésztripünk vízióit.

Erről a tripről származó képpel kívánok kellemes ünnepeket, szeressétek tovább a templomokat, olvassatok Kislány a föld alattot jövőre is, mert számtalan új és izgalmas történet van vázlatban, nem okozok majd csalódást. Hálás vagyok a követésért! Sziasztok!

A szepeshelyi prépostsági templommal.

Napi gyors: November 24-én kezdte meg új életét AL 288-1, ismertebb nevén Lucy, az australopithecus afarensis, akit 1974-ben az etiópiai Hadar közelében ásott ki a földből Donald Johnson paleoantropológus csapata. Lucy egy fiatal nőstény australopithecus, legalábbis annak negyven százaléknyi maradványa. De egész jól tartja magát ahhoz képest, hogy cirka 3,2 millió éves. A fajt van, aki a hiányzó láncszemnek, más egyértelmű zsákutcának tartja az emberré válás rögös útján, mindenesetre örültek neki, hogy megtalálták.

Lucy-vel a barátságunk akkor kezdődött, amikor a prágai Nemzeti Múzeum remek koncepicójú, de bánatomra összecsapott Halál című kiállításán találkoztam vele. Akkor így festett:

Lucy (avagy másolata- erre azóta se találom a forrást) a prágai Nemzeti Múzeum Halál c. kiállításán kissé megtoldozgatva.

Amiért az egészről megemlékezem annak elelnére, hogy szorosan vett értelemben ez nem régészet, az csak annyi, hogy zseniálisan jellegzetes minden terepen dolgozó szakember számára, ahogy a felfedezést elnevezték, és végeredményben a csontváz megkapta a Lucy megszólítást a keresztségben. Képzeljünk el egy csapat amerikait, ahogy tikkadó hőségben dolgoznak napi nyolcplussz órát az afrikai napon hetek óta. Aztán amire lemegy a nap, minden áldott este a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds slágere üvölt a magnóból. Így  valahogy evidensnek találták a vezérlelet elnevezését.

Azonban én el tudom képzelni minden további nélkül, hogy a hivatalos narratíva ellenére napközben sem restelltek egy kis Beatlest dudorászni a munka mellé. Legalábbis a manapság tapasztalható terepi analógiák alapján következtetek erre. Mondjuk én kifejezetetten rossz példa vagyok, mert szüntelenül énekelgetek ásatás közben, meglepő módon pont Beatlest. Valahogy minidg kikívánkozik egy kis All my loving vagy If I fell a torkomon, ha éppen egy spaknival turkálok a metszetfalban. Nyilvánvalóan a legtöbb régész idegeire megyek ezzel a habitussal, viszont ismerek olyan technikust, aki pont azért szeret velem dolgozni, mert van folytonos zenei aláfestés. (Egyszer elüldöztem egy csapat őzet egy magyar népdalcsokorral, mire leértem a hegyről, azt azóta sem bocsátják meg nekem, mea culpa.)

Szóval a zenei hasonlatok nem okoznak túl nagy döbbenetet ilyen körökben. Persze, mivel limitált a tárhely és az aksi töltöttsége, az ízlés pedig még annyira, a kutató könnyen ráunhat egy-két hét alatt ugyanarra a két válogatásra. Leggyakrabban a magam és társaim részéről ily módon Alice Cooperre és Bon Jovira táncoltunk ásót lóbálva egy szelvény közepén, de rendeztünk már kilencvenes évek dalversenyt templomi ásatáson is. 

Szóval negyven fok, még vagy négy óra hátra van a munkából, amikor egy telefon töltöttségének utolsó lehelletével elindítja ezt a számot. Bikini felsőben egy gödör mélyén a lapátom a fejem fölé emelve riszáltam egy hegyi várban. De erről talán legközelebb. Van hozzá jópár sztori, playlist meg régészlányos naptár.

Mindenesetre csak így tovább, Lucy!

Most Párizsban élek. Most, Párizsban, és élek. Nem lehet szavakkal megfogalmazni a gombocót a torokban, a görcsöt a gyomorban és a könnyeket a szemekben, ezért meg sem próbálom. A szombat reggeli hazajutásom utáni első, összeszedetlen gondolataim itt már leírtam. Ám azóta sokat gondolkodtam. Hiszen igazából mást nem is tudok tenni a négy fal közé zárva, ahonnan nem merek kimozdulni. Nem, nem csak azért, mert odakinn minden lépésnél riadtan a hátam mögé nézek. Hanem mert nem akarom a tegnapi Párizst újra látni. Az üres utcákat, a zokogva gyászolókat, a homokkal leszórt járdát, a véres, belőtt üvegeket, felborult székeket, a katonákat, vagy csak a velem szembejövő, kongó és ijedt tekinteteket. A nyikorogva újrainduló életet.

Nem akarom, hogy az Eiffel-toronyra nézve mindig az a pillanat jusson eszembe, amint egy tetőn állva figyelem, ahogyan a büszkén világító fárosz elsötétül az éjszaka közepén, és gyászba borul a kétségbeesett város. Anélkül akarom ezt elfelejteni, hogy elfeledném az utcán letakarva fekvő több mint százhúsz, hozzánk hasonló, mindennapi fiatalt, akik velem ellentétben soha sem tértek haza a szeretteikhez a péntek este után.

Ugyanakkor bármennyire is remegek, bármennyire is szorul a torkom, és bármennyire is fájdalommal teli a levegő, amit belélegzem, döntöttem. Nem adom a Párizsom. Nem a törésre akarok emlékezni, hanem a törés előtti életre. Ma erőt vettem magamon, és lementem egy napsütötte parkba, és közben a Szajna egy hídjáról átnéztem a Notre Dame-ra. Nem hazdudok, továbbra is féltem. Nem tudom, mikor fogjuk magunkat újra biztonságban érezni, és mikor múlik el a bűntudat. Igen, a bűntudat, hogy a mi legnagyobb bajunk a rémület, amíg mások hiába várják haza péntek óta a szeretteiket. A "szörnyű", "borzasztó" és hasonlóan klisé jelzőkkel nem lehet leírni, amit felfogni sem tudunk itt. De a napsütötte sávon állva rájöttem, hogy ez az én városom is. Ezért most megmutatom azt a Párizst, amire emlékezni akarok, és amiről innentől kezdve továbbra is írni fogok. Akkor is, ha már soha többé nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt volt. A várost, ahol holnap reggel merni fogok felszállni a metróra, hogy bejussak az egyetemre. Ahol hamarosan bátor leszek újra leülni egy kávéra. Ahol lediplomázom. A történelmi várost, amit élőnek láttam. A várost, amit szeretek, és amitől nem félhetek örökké. 

Az őszi Notre Dame

A Saint Severin vízköpői

A Tülériák napnyugta után

A Sainte-Chapelle üvegablakai

A derengő Notre Dame

A Conciergerie középkori tornyai

Saint Denis fényei

Vincennes középkori lakótornya

Az éjjeli diadalív

A Saint Severin csavart oszlopai

Hulló levelek a Bercy parkban

Én és a Párizsom

A napokban fellobbant egy parázs vita arról a jelentős társadalmi kérdésről, hogy elég keresztényi-e a Starbucks új karácsonyi papírpohara. Nem tisztem állást foglalni egy ilyen véresen komoly dilemmában. Ellenben be tudom bizonyítani, hogy ha a Starbucks nem is aggat magára idén még több vallásos jelvényt karácsony alkalmából, egyes templomok mégis büszkén viselik tovább a Starbucks logóját. Magyarázom.

Bologna, San Stefano, via Santa felőli kapu

Történetünk számomra Bolognában kezdődik, hisz ott sétálgatva találtam ezt a faragványt az elbűvölő, hét darab -nagyon- kora középkori templomot magába olvasztó San Stefano templomkomplexum egyik kapuján. 

A San Stefano épülethalmaza.

Ezt az oszlopfőt pedig a belépés után pillantottam meg. Úgy látszik, a kávéfüggésem és a konzumerizmus rám gyakorolt hatása erősebb volt minden történeti képzésemnél, hiszen előbb fogtam fel, hogy Starbucks logót látok, mint hogy tulajdonképpen egy sellőt. Miután ezt a logikai ugrást is sikerült abszolválnom, elkezdtem utánajárni a szirén középkori jelenlétének. 

Az előtérben az említett sellős oszlop, a háttérben a különleges, terhes Máriát bámulom áhítattal.

Kiderült, hogy gyakori. Nem csak az olaszországi templomokon, hanem szerte Európában: Angliában, Németországban, Franciaországban. A világi épületeken is megjelenik, például a pulai városházán.

a pulai kétágú farkú szirén koronával

A szirén nevű tengeri női szörny alakja az ókorból ered. Gondolom, felesleges bemutatnom Odüsszeusz balszerencsés találkozását az éneklő, gonosz fehérnéppel. A pikkelyes nő pedig Asszíriában kezdett először lábatlankodni. Az ókori kép a középkorra azonban eléggé összezavarodott, ennek eredményeképp nem csak egyféle elképzelés létezett a szirénről ebben az időben. Érvényben volt például a hagyományos szárnyas, illetve kígyós szörnyeg imázsa is, ahogyan a halfarkú sellő képe is. Ezutóbbi lett aztán az igazán elterjedt verzió, amin keresztül magyarázatra nem szoruló asszociációval eljutunk Dániáig vagy akár a Disney-ig.

Meg kell hagyni, nemcsak démoni lényként tartották számon a középkorban, hanem tündérként is. Hisz Melusina alakja - akiről a tavaly elhunyt középkorász legenda, Jacques Le Goff értekezett bővebben - is tekinthető egyfajta sellőnek. Melusina a 12/13. század fordulóján jelent meg a latin irodalomban. Többféle történtet kering róla, és mindegyik tanúsága szerint, a férfi megismer egy titokzatos, gyönyörű nőt, akit elvesz feleségül. Boldogságban, jólétben élnek, azonban az asszony mindig tartózkodik tőle, hogy víz érje nyilvánosan. Amikor fürdés közben meglesik, kiderül, hogy a szép feleség valójában félig sárkánnyá vagy éppen kígyóvá alakul a víz hatására. Mivel ez eléggé nem bocsánatos bűn, így elűzik. A tündér elüldözése után éjszakánként jár vissza meglátogatni a gyermekeit. Akik között véletlenül éppen az Anjou vagy a Plantegenet dinasztia ősapái találhatóak.  Maga Oroszlánszívű Richárd is Melusinával magyarázta a családi viszályt:

"Mi mást tehetnénk? Nem tudják, hogy démoni asszonytól származunk?"

- eképp agonizált a király.

Melusina egy kettősség jelképe: azé az ambivalenciáé, hogy a gazdagságunk és boldogságunk mögött ott lopakodnak a bűnök is.

Így repked Melusina  sárkányként a Lusignan lerombolt kastélya fölött Berry herceg legendás hóráskönyvében. Azonban több korabeli ábrázoláson kígyó vagy pikkelyes altesttel bír. forrás.

Ha éppen nem a koronás-pikkelyes Melusinát látjuk, akkor a sellő középkori templomi faragványként értelmezhető egyfajta villogó "tilos" táblaként is. Lévén a szirén a csábítás, hangoskodás és duhajkodás jelképe, amiktől célszerű tartozkódni, ha templomba megyünk. Szimbolizálhatja azokat a kísértéseket, amik az ember és a hite közé állhatnak.

 Santiago de Compostela. forrás.

A páviai San Michele Maggiore szirénje a bolognaihoz hasonlóan sassal és angyallal közrefogva. Erről a társulásról talán legközelebb. Ahogy a férfi szirénekről is. forrás. 

A kétágú koronás szirén nagy karriert futott be. Teljesen random példaként Krétán a népi textilművszet egyik alapmotívuma. Némileg tehát sántít a Starbucks érvelése, miszerint a logótervet egy 16. századi metszetről vették, hiszen az a metszet is adaptálta a mintát az évszázadok alatt, ahogyan tovább is örökítette azt. Példának okáért, hogy a free wifivel kombinált, híg, gyors és drága kávé szimbóluma legyen.

forrás.

Hozzá kell tenni, az első tervekkel összehasonlítva sokkal visszafogottabb lett a terpesztő sellő a kávécég emblémáján. Úgy értem, például kisebb felületen fedetlen mellekkel pózol a társadalmi prüdériára hivatkozva. 

Az originál logó és közvetlen előképe. forrás.

Aki még jobban elmerülne a középkori sellők tudományában, november 17-én ezen a linken streamelhet róla egy tudományos konferenciát, ahol nyilván kiderül, hogy minden, amit eddig mondtam bővíthető és biztosan örvend cáfolatnak is. Kivéve az, amit Le Gofftól idéztem, mert ő tévedhetetlen zseni volt. Rá alapozva hamarosan jön egy poszt az unikornis középkori kultuszáról is. Coming soon.  

Szóval mindezek után csak azt csodálom, hogy a karácsonyi pohár a legnagyobb probléma a Starbucks PR-ral.

Ejnye. Kommentben lehet értelmezni a jelenetet, amely a prágai Emmauszi kolostor kerengőjének boltozatán díszeleg. Elsőre a kusza vonalak nem álltak össze képpé, azonban amint megtették, elpirultam.

Itt egy másik is egy cicis szfinxről.

Ennyi kis pajzánság azonban belefér, hisz az Emmauszi kolostor Prága talán legizgalmasabb épülete. Azonban sajnos súlyos és borongós történet áll mögötte.

Csak a drámai hatás kedvéért.

1347-ben alapította IV. Károly a szláv liturgiájú kolostort horvát bencés szerzetesek számára, amit Na Slovanech nevű területen, vagyis a Szlávhegyen kezdtek el építeni a mai Újvárosban. 1372-re sikerült is felszentelni.

A kerengő

A fényes és szellős csarnoktemplom

A szellős és fényes csarnoktemplomához egy különleges gótikus kerengő csatlakozik. A kerengő gazdag freskói az 1360-as években készültek. A felső képek az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, az alattuk lévők pedig az Ószövetség történeteit mutatják be. Elég részletesen. Nem vázlatozták el a kérdést.

Nem nagyon restellték belevágni azt az ablakot.

Sem ezt az ajtót.

A második világháború okozta a kolostot tragédiáját is. A náci megszállás alatt a szerzeteseit Dachauba deportálták, a kolostort pedig lebombázták. Nové Město bombázásáról korábban már itt is írtam.

A lebombázott kolostor. forrás.

 A hatvanas években jutottak el a templom újraépítéséig, és egy vitatható, ám monumentális megoldáshoz folyamodtak František Maria Černý tervei alapján. Ő szerencsére elvetette a neogót vagy neobarokk tornyok felhúzását, amelyek a legtöbb esetben csak hamisan gúnyolódnak a nézővel, és inkább a modern építészettel kombinálta a templom helyreállítását. Ennek eredményeként törnek ma a magasba rettenthetetlenül az Emmauszi kolostor szarvai.

A látvány egyébként elég hatásos, szinte sokkoló. Egyik éjjel rossz helyen kavarogtam fel a metróból hazafelé menet, és az első, amit a lépcsőn felemelkedvén megpillantottam, az Emmauszi éjszakából kiugró, kivilágított, tiszteletet parancsoló homlokzata volt.

Itt egész békés, de amúgy tényleg ijesztő tud lenni face to face. forrás.

Azt sugallja, történhet bármi, legyőzhetetlen maradok. Úgy megijedtem tőle, hogy szinte hazáig futottam. (Van ugye ez az apró templom problémám, amelyről itt vallottam, a "Ne haragudjon, de hülye vagyok" című posztban.)

Nem mellesleg igen nagyszerű kombinációt alkot a szintén felújított légiós emlékművel, ami a történelem szakdolgozatom egyik tárgya.

Manapság egyébként csak két szerzetes él a falai között, és az épület nyitott a látogatók előtt. Szóval mindezek után a pajzán freskó csak rászórt piros paprika a zsíroskenyér tetején.

 Hm?

Úgy tűnik, a pucér popsi témától nehéz szabadulni a blogon, de ez egy pokolian jó sztori. Hieronymus Bosch egyik leghíresebb hármasoltárán, a Gyönyörök kertjén van egy fura alak. Oké, mivel Bosch festményről van szó, elég sok fura alak akad a táblán, azonban csak egynek van dallam kottázva a csupasz fenekére. 

Ez itt. forrás.

Nem mellékesen ő a Pokolban szenved egy hangszer alá szorulva, akár a nyugati boszorkány, miutána a forgó szél ráejtette a házat. 

A teljes vízió. A kép 1500 körül készült. forrás.

Amelia, aki saját bevallása szerint egy oklahomai zene szakos hallgató, megfejtette és lejátszotta a dallamot. Ha érdekel, hogy hangzik az ötszázéves "fenékzene", ide kattintva meghallgathatod.

Itt pedig egy szórakoztató BBC sorozat a reneszánsz festészetről a vízió bővebb értelmezéséért:

Forrás.

Updated!

Illetve így próbálják megmenteni a pusztulástól a napok óta éjt nappallá téve dolgozó régészek. Ugyanis Bonyhád középkori templomának romjaira két napon belül körforgalom épül. Régész körökben cirkulál a kétségbe esett felhívás, amiben segítséget kérnek az SOS feltáráshoz. 
 Bonyhádi zárókő. A képek forrása.

A bonyhádi templom gondosan  megépített, nagy méretű templom volt, amelyet fehér, meszelt terazzo padló borított. Sokszögalakú szentélye a mai 6-os út alatt van, csak az északi oldalról induló szentélyszakasz tárható fel. A régészek így a hajót és annak faragványait igyekeznek menteni. 

A templom 1542-ben pusztult el a középkori településsel együtt, és ezidáig alig lehetett róla tudni valamit. Ugyanis másfél méter mély földréteg borította egészen a múlt hétig. A török korban a település elnéptelenedett, és a lakói kicsit messzebb telepedtek le újra. Így a templomra rakódott rétegek megóvták a gazdag 16. századi leletanyagot. Zárókövek, kapubéllet, boltozati bordák, rózsaablak maradványok és egyéb izgalmas faragványok tartoznak ezek közé.

Egy kisfiú videóriportjában a régész elmondja, nem sok minden kellene hozzá, hogy a település egyetlen középkori műemléke ne pusztuljon el, és bemutathatóvá váljon.

Update: Elvben ebben az esetben nem is a nagyberuházásokhoz kapcsolódó törvény miatt ütköznek akadályba (lásd itt), hanem egy másik fogalom, a régészeti lelőhelyek elfedése kapcsán. Erről bővebben a Sírásók blogján lehet olvasni itt.

Még egy vízköpőnek is.

Ő felel érte, hogy a bártfai Szent Egyed templom és annak tizenegy gótikus oltára - vele ellentétben - ne ázzon el. Ha már felelősségnél tartunk, a neogót átépítésben Steindl Imre a ludas, engem pedig azért lehet hibáztatni, mert nem vettem észre, hogy végigfotóztam tizenhárom ritkán látható középkori desztinációt a legkisebb felbontású beállításban.

Keresd a lepraábrázolást.

A templom az átépítés előtt és manapság:

forrás.

Kulturális Örökség Napjának álcázott rendhagyó közönség találkozót tartok. Díszes társaságban igyekszem a legszórakoztatóbban elmagyarázni, mi nem oké a templomommal. Ha valaki esetleg épp Nógrádban jár ekkortájt, lessen be. Jelige: Minden, amit tudni akartál Egyházasdengelegről, de sosem merted megkérdezni.

A helyzet: alig három óra van hátra az ásatásból, több ezer csomagolatlan lelet ücsörög vödrökben a szellemfaluban, a csábrági várban már kéne temetni a szelvényeket, építeni a korlátot, hogy a turisták ne haljanak szörnyet, zárni a várat és menni haza. Felfogván, hogy egyedül bizony sosem végzek a csomagolással, szolid húsz perc alatt felsuhantam segítségért a várba, az elvileg szelvényeket betemető régészhallgatókhoz. Nem számítottam a jelenetre, ami fogadott. Négy hallgató derékig eltűnve a tanúfalban hasal a földön, mint a szurikáták, aranyláztól átszellemülten kaparva, és azt kiabálva, hogy 

nem, nem megyünk sehova, épp most jön elő három vödör pajzán kályhacsempe!

De talán kezdjük a legelején. Egész pontosan két héttel korábban: 

- Te, ennek arca van.
- Dehogy van arca, ásd tovább, habán lesz az.

– feleltem rangidősségem teljes tudatában, majd ráérősen lapátoltam tovább.

Arca volt, természetesen. Meg keze, arany haja, és egy böhöm nagy magyar címert tartott maga előtt. Mindezt vagy öt darabra hullva. Ám az vesse rám az első követ – ez esetben akár szó szerint -, akire gyakran nézett vissza földből kiforduló kályhacsempe.

- Ez ugye tudjátok, hogy nagy dolog? – hökkent meg a három munkaterület között ingázva persze legutoljára nálunk vizitelő régész. Tudtuk, azért ástunk korrekt csúszdát a szelvényünk egyik oldalába további darabok után kutatva. És akkor még nem is volt fogalmunk a később előkerülni szándékozó perverz csempékről.

- Elég frissnek tűnnek ezek a törésfelületek. Nem?
- Aha, mert csákánnyal találtuk.

Igazából ez valami régész-murphy. Minden, ami jó cucc, úgy jön elő, hogy a közepébe áll a csákány. Ez esetben adott egy ultramenő kályha, amit használnak, amíg működik, majd kihajítják a várfalon, aztán az ott lévő földdel begyűjtik, beletöltik egy építkezés gödreibe, arra rászakad a boltozat, meg három emelet torony, áll rajta többszáz évig – de mindezt egészben túléli. Na, akkor jön a csákány. 

A képen látható vesszőnyaláb még fontos szerepet fog játszani az elkövetkező elfenekelésben

Csecsemőként a szívemhez szorítva a dizájnos, lyukas aljú műanyag vödröt, amibe jobbhíján a darabokat eregettük leereszkedtem a várból a szellemfaluba elmosni, szárítani és ragasztani a töredékeket. Innentől kezdve kályhaásatássá váltunk. Mint amikor egy egész rendőrörs rááll egy bűntényre, úgy kerestük az elkövető kályhacsempéket. Forró nyomon voltunk. Fűtött a kíváncsiság.

A bűntény színhelye, a csábrági vár. Ide rohangásztam fel-le.

Miért tettük? Hát, alapvetően a kályhacsempe az egyik legunalmasabb, vagyis elnézést, úgy értem, a legnagyobb elhivatottságot követelő ága a középkori régészetnek. Erről és a rettegett kályhacsempe félévről kedélyes levezelést folytatott már az Index is a meggyötört régészhallgatókkal. Tartottam ezt ezidáig.

Azonban ezek a besztercebányai jellegű kályhacsempék nem szimpla fűtőalkalmatosságok. Önmagában, ha nem törődünk a perzverz darabokkal, már a csábrágon talált vallási témájú csempéink is különlegesnek tekinthetők. Például az angyalos mellett meglelt Szűz Mária, ami olyan meghökkentően szép, hogy nem tudtam a bámulását megállni, és bután vigyorogtam a képébe. Először csak a szoknyáját találtam meg, ami az istennek nem akart illeszkedni a címeres angyalhoz. Nyilván nem vettem észre, hogy ez egy teljesen másik tévéműsor. Ebből az altestből, amit ebben az esetben még fedett ruha, nem nagyon tudtuk eldönteni, milyen szent lesz ez, amíg a kisded elő nem mászott.

Ekkor bezzeg még nem sejtettük, hogy egy ennél is ritkább, még megdöbbentőbb kályhatípus is elbújt a betöltésben. Addig, amíg az első kék bugyi ki nem villant a földből, és fel nem világosított bennünket. Ám mielőtt elérünk a pajzán kályhák történetéig, daráljuk le gyorsan a szenteket. 

Szóval ezek besztercebányai jellegű kályhacsempék. Ismérvük a kiváló minőségű alapanyaguk és a részletgazdagon kidolgozott mintájuk. Gyakran figurálisak, ezek az alakok lehetnek világi vagy egyházi szereplők is. Próféták, mint Ábrahám vagy Dávid, női, például Szent Borbála, és férfi szentek, gyakran Péter és Pál pontosan felismerhetőek ezeken a kályhákon.Többféle mázzal, tehát több színben készültek – Csábrágon zöld és vegyesmázas (kék, zöld,sárga) verzióban árasztottak el bennünket. Nem meglepő amúgy a jelenlétük a csábrági várban. A 15/16. század fordulójára keltezhető besztercebányai műhely nagy hatással volt a Felvidék és Észak- Magyarország mestereire. Például Salgó, Dévény és Fülek váraiban is előszeretettel fűtöttek ezekkel a kályhákkal. Mindezt nem megálmodtam, hanem Balogh-László Emese tollából születik éppen a besztercebányai jellegű kályhacsempéket feldolgozó doktori. Ismeretterjesztő írását az Ásonyomon blogon megtaláljátok. 

De hol a másik bugyis? – tette fel a kérdést ragasztás közben pakolászva az ásatásvezető. A bugyi kérdése minket is átvezet a pajzán kályhacsempéinkhez. A rám sunyító angyal, meg az őt követő két Szűz Mária is szemérmesen hosszú szoknyát viselt, alsóneműjét jól elrejtve. Itt még elég  tömjénszagúnak látszott ez az ásatás is, és nem gyanítottuk, hogy véletlennek mondott mélyülések és meg-megcsúszó tanúlfalak követik majd a pajzán kályhacsempék után kutató, felajzott régészhallgatók nem szokványosan tizennyolc plusszos tanásatását. Pár nap múlva azonaban a kályhacsempék figurái egy merész sztríptízzel ledobták magukról a ruhát, valamint a szemémret, és előmerészkedtek az első perverz darabok. Az ágyjelenet utáni érdeklődésnek köszönhetően több vödörrel gyűjtöttünk be a pajzán kályha darabjaiból.

Ezeken egy, csupán egy kék bugyit viselő férfit láthatunk négykézláb, rajta pedig egy nő ül, miközben egy ecsetszerű tárggyal ütlegeli a férfi fenekét. A szituáció ellenben nem olyan egyszerű leleplezett hálószobatitok, mint első blikkre tűnik. Ez egy középkori példázat, az Arisztotelész és Phyllis ábrázolása. A történet szerint Arisztotelész arra tanította Nagy Sándort, hogy töltsön kevesebb időt szépséges feleségével, Phyllis-szel, mert hogy az elveszi az idejét és erejét a hasznosnak tartott bölcselkedéstől. Phyllis ezen úgy felhúzta magát, hogy magába bolondította Arisztotelészt. Arról, hogy még mi történt kettejük között, se a fáma, se a kályhacsempék nem szólnak, ám Phyllis arra kérte Arisztotelészt, hogy szerelmét bizonyítandó ereszkedjen négykézlábra, hadd ülhessen rá, mint egy lóra. Arisztotelész ennek a kérésnek készségesen eleget is tett.  Phyllis viszont beárulta az öreget Nagy Sándornak, aki persze éktelen haragra gerjedt, és ki akarta végeztetni Arisztotelészt. A bölcs a következő dumával magyarázta ki eltévelyedését:

„Ha megtörtént a legbölcsebb öreggel, hogy egy nő megtévesztette, látható, hogy jól tanítottalak: ez megtörténhet veled, a fiatallal [is].” *

Mindez persze summázva középkoriul azt jelenti, hogy „NE tedd, ami a képen látható”, és hogy a nő gonosz és veszélyes. Ellenben, ha egy ilyen kályha ácsorog a nappalidban, nem ez az első gondolatod, amikor ránézel, be kell vallani. A történet pikantériáját tovább fokozza, hogy abban az időben, amikor ezek a kályhák a legelterjedtebbnek mondhatók, ki is lehetett a csábrági vár aktuális tulajdonosa. Nos, nem bizonyítható, de megeshet, hogy éppen Bakócz Tamás hálószobáját és lelkét fűtötték ezek a csempék, ugyanis az 1510-es években ő birtokolta és csinosította a csábrági várat. Igen, ez bizony az esztergomi érsek Bakócz Tamás, aki kis híján pápa lett.

Miközben a forró hangulattól vidáman ragasztgatva össze a különböző pucér testrészeket a fentebbiről ötleteltünk, a következő tudományos következtetést sikerült levonnunk:

„Ha végül pápa lett volna, akkor a sorozat címe nem az lenne, hogy Borgiák, hanem hogy Bakóczok.” 

Szóval, ez elég hot topic.

* "Si sic accidit seni sapientissimo, ut a muliere deciperar, potes videre quod bene docueram te, quid accidere potest tibi juveni."  - az egész exemplum jó kis latin gyakorló szöveg, meleg szívvel ajánlom az arra rászorulóknak.

Arról már írtam, hogy a reggeli kávém teremetődik még ásatáson is, nem én főzöm le. Az lehetetlen lenne, ugyanis nem tudok főzni - se járni, se beszélni - az első kávé elfogyasztásáig. Nem vicc. Minimum tizenöt döbbent tanúm van rá, ahogy a real walking dead reggelente kísért a várban hatalmas, rózsaszín "But first a coffee" pulcsiban. Félelmüket leküzdve a morgó szörnyeteget - bizonyítandó a létezését - sikerült dokumentálniuk a riadt régészhallgatóknak:

A vár kávézó kísértetét ezen a laza helyen kapták lencse végre az ilyenkor már teljes ostromcuccban, ásatásra készen, és - legfőképpen -  életképesen a vártoronyban reggeliző várnépek. Az igazat megvallva, ez az átlagos view hiányzik a reggeleimből. Mert így minden kávé finomabb:

Pedig sok menő tárgyam van. Kezdve a rosette-i köves pólómtól és hátizsákomtól a bencés plüssmedvémen át a Lewis chessmenes termobögrémig. Azonban most ezzel nem tudok betelni:

A legújabb szerzeményem a ravennai Galla Placidia mauzóleum 5. századi mozaikját mintázza. 

A boltozaton keresendő a táskám mintája az égbolt csillagaival, a lunettába pedig a Jó pásztor ábrázolását pepecselték fáradságos munkával. A túloldalon épp Szent Lőrinc hal vértanú halált a roston:

Az alabástrom ablakokat az apostolok őrzik, az ő lábaiknál pedig Ravenna leghíresebb madarai iszogatnak:

A kupolából a négy evangelista szimbóluma néz le ránk: az oroszlán, a sas, a bika és az angyal:

Valamiért a három hatalmas szarkofágról nem készítettem fotót, valószínűleg olyan nagyok voltak ebben a kis térben, hogy a kísérteties sötétségben nem tudtam elég távol menni a fókusz érdekében, csak ha kihátráltam az épületből. Így a fantáziára bízom a továbbiakat. Középen feltételezik Galla Placidiát, aki eléggé belevaló császárnéja, majd rövid ideig régens uralkodója volt a Nyugat-Római Birodalomnak. Theodosius lányaként látta meg a napvilágot a 4. század végén, később pár sikeres és sikertelen házassága után lett III. Valentinianus gyámja. Valószínűsítik, hogy a jobb oldali szarkofágban ő nyugodhatott. A bal oldali sírhelyet pedig Galla Placidia második férjének, III. Constantinusnak titulálták. Az anyacsászárné 450-ben halt meg, azonban a mauzóleum korábban már el- és felkészült erre a helyzetre.

Galla Placidia. forrás.

Kívülről roppant aranyos, kereszt alaprajzú épület, ami szinte elveszik a San Vitale árnyékában:

Ebbe a bájos keresztbe sikerült mindezt belepréselni:

Szóval ezért irgalmatlan menő ezzel a táskával rohangásznom a városban. Egyébkét Bolognaban majdnem megvettem egy mirhás parfümöt is, csak azért, hogy templomszagom legyen, szóval a Galla Placidiás relikvia még nem is a fétis csúcsa. Határ a csillagos égbolt.

Napi gyors: Zsugorított mellékletes régésztemetkezés Csábrágról:

No komment. Nagyon sütött a nap.

Napi gyors: Épphogy átmenetileg visszatértem Nomádiából a civilizációba, tehát sok mondandóm lesz majd, miután újratanultam beszélni, azonban minden további előtt futtában csak megvillantanék egy szórvány szuvenyírt.

#braveenough?

Nem-nem, ez nem az. Valójában egy hasonlóan szexi lábas edény nyele láható a képen, kis huncut. Természetesen van, aki számára az evés is érzéki élmény.

Valami ilyesmi cumót kell vizualizálni:

A lábasnak idővel lekoptak a lábai, és megkaptuk a serpenyőt meg a mai lábost. forrás.

Azért el lehet képzelni a képemet egy kedélyes péntek hajnali kötelező anyagismeret gyakorlaton ébredezve, amikor először volt szerencsém találkozni hasonló fazekas termékkel. Most is hozzá kell tenni, hogy

"fallikus leletből sosem elég"

felkiáltással kaptam ki a leselejtezett leletek vödréből a csábrági vár ásatásán. Persze, pusztán az ihlet forrásaként tekintek rá, mivel hozok hamarosan egy posztot a margitszigeti domonkos apácakolostor üvegdildóiról és a nürnbergi nővérek fafalloszairól. Addig is pár igen pajzán Csábrág élmény izzasztja a klaviatúrát a közel jövőben.  

Találós kérdés: Mit látsz, ha belesel egy bedekszázott kápolna ajtón?

Itt még gyanútlanul közelítem.

Megoldás: Egy pár orgonasípot - és rajta egy plüsskutyát filctollal. 

Oké. Hagyok időt.

Azonban ha ennek a jelenségnek hátat fordítunk, a - tornyos posztból már jól ismert - prágai St. Stepan farát bámulhatjuk. Emellett az épületkomplexum mellett éltem, így sokat ücsörögtem a plüsskutyás kápolna előtti padokon.

A Templomok éjszakáján ide is bejutottam, ahogy a mellette lévő, elképesztően cuki rotundába is, hamarosan hozok belső képeket.

Ritkán érzem, hogy elkap az aranyláz. De akkor nagyon intenzíven átveszi az irányítást. Kikapcsol a tudat meg a felettes én, és csak a dráááágaszágom számít. Persze, nem tényleges aranyról vagy pénzzé tehető, gyors gazdagodást ígérő tárgyról van ilyenkor szó, hanem kizárólag tudományos értékről, ami az olyan szenvedélyes kutatóknak, mint a régészek, többet ér a piszkos anyagiaknál. Más esetben amúgyis inkább valami rendes munkát végeznének, amiből meg lehet élni - ahogy azt anyukánk sulykolta eredménytelenül.

Oké, a megtalálás öröme általában jelentős, már-már a csokival vetélkedő endorfinforrás, ám egy leletanyagban gazdag lelőhelyen azért meg tudja szokni a régészpalánta az ezredik kerámiatöredéket is. Egy Csábrág-szintű kutatáson, ahol egy gödrön belül a kerámia előfordulásának százalékos aránya magasabb, mint a földdé, azért jelentős stimulálásra van szükség, hogy az ingerküszöbünket megugorja valami, ami a földből ugrik elő. Egy ilyen esetre hoztam most egy alapos fotódokumentációt. Egy orbitális habán kályhacsempe élét meglátva kezdtem azt kibontani, amikor megkattantam az aranyláztól, és mindenféleképpen ki akartam emelni, annak árán is, ha azzal tönkrebarmolok mindent magam körül. A protokoll ilyenkor az, hogy addig bontjuk körülötte a földet, amíg egy szinten tudunk maradni az egész szelvényen belül, és a tárgy majd kijön akkor, amikor tuti nem marad utána lyuk a szelvényben. Kb. mint egy fityegő tejfog, amit nem cibálsz ki erőszakkal. Hisz így lehet tuti biztosan követni a rétegeket. Egy másik hatalmas tányér esetében szerencsére kivették a kezemből a horolót, amikor bekattantam, ám a kályhacsempénél végül ki tudtam húzni a tárgyat anélkül, hogy jelentősebb kárt okoztam volna. A sztori röviden ennyi, így történt maga az átszellemülés:

Drááágaszágom!

Napi gyors: Ezt a körömmintát ma itt láttam, és gondoltam, egy sima megosztás helyett inkább elmagyarázom, hogy készül.

Innen van.

 Ha valakinek - gendertől függetlenül - sok elpepecselhető ideje van így a hétvégén, akkor a metódus a következő. Vékony papírra nyomtatod a választott mintát. Persze akár kereshetsz is egy random, magad körül hánykolódó oklevelet, ill. kódexet. Vannak specialisták, akik ugyan kikötik a papír fajtáját, de én azt tapasztaltam, többféle minőségű papírral is működik a varázslat. Az Élet és Irodalom lapjai alkalmazkodtak eddig a legflottabbul, de még Magyar Narancs hasábokat is sikerült a körmömre applikálnom.

Ez kérlek egy MaNcs.

Ez pedig Élet és Irodalom.

Amíg lefested valami tetszőleges világos alapszínnel a körmeid, csíkozd fel a mintás papírt, és áztasd egy kis alkoholba. Ellenben az alkohol minősége - mint minden kevésbé szokatlan  esetben is - itt már számít. A körömlakklemosó nem igazán funkcionál. A 70%-os orvosi alkohol már használható a szent célra, azonban meg kell gyónnom, hogy vodkával sikerült eddig a legjobb eredményt elérnem. Ne kérdezzétek, hogyan jutott eszembe. És miért tudtam előkapni előbb otthon vodkát, mint fertőtlenítő alkoholt. Mindezt fedje jótékony homály.

Szóval meggyőződtél, hogy az alaplakkod megszáradt. Helyezd az alkoholos papírcsíkot a körmödre, majd egy szintén bőségesen alkoholba áztatott vattával dögönyözd bele óvatosan a papírt a körömbe. Ha már elpárolgott minden róla - ez hosszú percekbe telhet -, húzd le a papírt a körömről. És most ugrik a pap a kútba: a minta vagy rajta maradt, vagy türelem, és kezdheted újból. Inkább tegyél be egy sorozatot közben. Úgy tapasztaltam amúgy, hogy nem mindig csak a tinta mintája kerül át a körömre, mint ahogy az ideális lenne, hanem a papír egy lehelletvékony rétege is. Jó lesz az. Tízujjas siker esetén gyorsan fesd le színtelen fedőlakkal, mielőtt tönkreteszed.

A következő projectem valami üvegablakos minta lesz:
forrás.

Ha győztem, megmutatom, de persze nem akarom átfordítani a Kislány a föld alattot beauty blogba. Valójában nekem ez a körömmacerálás is a régészetből jött. Határidős munkán dolgoztam épp, mint a bolond, az intézeti könyvtárban egy szomorú pénteken, amikor jött a könyvtár akkori úrnője, aki délután kettő elmúltán a szabályoknak megfelelően kiparancsolt azzal az indokkal, hogy csak a kutatók maradhatnak már tovább. Mondjuk én se a buszra vártam, de azért megsemmisülten kiballagtam. Ám kint szembesülve vele, hogy a munkám nem készül el, elszakadt a cérnám, és bőgve közöltem az első szembejövővel, hogy akar a halál bölcsész lenni, én műkörmös leszek. Még aznap vettem egy UV lámpát. De végül mindenki - és főként a műkörmösök megnyugtatására - nem lettem az.

Van Rómában egy helyes domb közel az Aventinushoz, amelynek lábánál kedélyeseket lehet borozni, és ha hunyorítva nézed, szív alakú. 

forrás.

Ez a Monte Testaccio (vagy Monte dei Cocci), amit érdemes egy kicsit közelebbről megtekinteni. Mondjuk ennyire közelről:

Csak a vörös kerámiás úton. forrás

Valójában itt nem az történt, hogy valaki piknik közben elejtette a hatalmas rómaitálat, amiben a csirkét cipelte, és az ripityára tört. Igazából a Monte Testaccio a rómaiak amfóra szemetese volt. Nem helytálló azt mondani, hogy amphorák vannak a földben, úgy pontosabb, hogy van némi föld is az amphorák fölött.

 A kerámiatemető. forrás.

Nem vicceltem. Ez itt  egy majdnem 50 méter magas kerámiahegy nem messze a Tiberistől. Amúgy maga a latin Mons Testacium név, az olasz testaccio alapja is az edénytöredék szóból ered. A szeméttelepet az elsőtől a hamradik századig használták, a legnagyobb része azonban pusztán egyetlen század terméke. Legalább ez szelektív hulladékgyűjtésnek tekinthető, hiszen ezek kizárólag olívaolaj tárolásra alkalmas edények.

Az amphorák egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy alakjukról pontosan beazonosítható, mit tároltak bennünk, lévén csak csomagolóanyagnak számítottak. Így az itt előforduló két típus igen pontos képet tud nyújtani az ókori róma olívafogyasztásáról. Vagyis az itt burjánzó többszázezer kerámiatöredék is sokat ad hozzá a tudásunkhoz a megdöbbentő római étkezési sokásokról. Gondoltátok volna, hogy a kalóriabevitelük  vagy 30%-a az olajból eredt? A császár korban kizárólag Róma városban 1.000.000 lakossal számolva évente több, mint 25 millió liter olajra volt szükség. Persze, nem csak evésre szánták: gyógyszerként, kenőcsként és energiaforrásként is igényelték. Így jöhet ki, hogy egy fő évente 20-25 liter olívaolajat olajat is felhasznált.

Amfóratorta. forrás.

A szemétdomb is a kereskedelem miatt alakult ki. Hispániából olajat szállítottak Itáliba, innen pedig bort küldtek vissza. De mivel senki nem akart olajas bort inni, nem töltötték újra az amfórát, hanem gyorsan kidobták. Az amfóra közeli borfogyasztás amúgy ma is népszerűségnek örvend a domb tövében.

Ilyesmi körülmények között. forrás.

 Nem csak amphorákat temettek errefele, hanem a közelben nekropolisz is volt. A legmeghökkentőbb síremlék itt amúgy Caius Cestius a városfalhoz épült piramisa.

Forrás.

Befelé menet van egy elég ijesztő folyosója:

Ez vezet tovább a sírkamráig. forrás.

Idáig. forrás.

Búcsúzóul pedig egy archív fotó a területről:

forrás.

Ez pedig a 17. században készült róla, és befejezem.

Így viszonyul a hegy a városfalhoz. forrás.

Akinek nem volt elég ennyi, a vidóban tovább tájékozódhat és ámuldozhat:

Itt bizony nem vitrinnézegetés folyt a múzeum falai közt libasorban tipegve, hanem kivonultak a természetbe, ahol maga a középkor bugyogott elő a kövekből. Látványos és vagány módon keltette életre a szentléleki páloskolostort a Herman Ottó Múzeum a Múzeumok Éjszakáján. A szerelmesekért tartottak istentiszteletet, kis kosztümös fejtágítással boldogították a népet, és Királyvároz illő vigasságokat rendeztek rendhagyóan - jelmezben vagy a tánc esetén leginkább anélkül. 

őőőh, így ünnepelt a miskolci múzeum. A képeket Tóth Krisztián készítette.

A 14/15. századi bükki gótikus pálos kolostor minden porcikájában hordozza ennek a mesebeli romantikának a lehetőségét, csak a csapot kell megnyitni, és kifolyik rajta öt évad Trónok harca. 

Az alapanyag a beszakadásra hajlamos diadalív megerősítése előtti fotón. Van benne potenciál. forrás.

Innentől ismét Tóth Krisztián a felelős a képekért.

Ki itt belépsz. Valar morghulis.

A vigasság. Remélem, nem a castamere-i esőket fújják épp.

Szóval így csinálja egy Múzeum és régészei. Respect!
Hétfőn van az "Ölelj meg egy múzeumi dolgozót nap", megérdemlik.