Ha végül rossz régész lesz belőlem, és még csapnivalóbb kommunikációs szakember, arra az esetre úgy érzem, megtaláltam a piaci rést, és felcsapok ásatási szakácsnak. De kezdjük az elején.

Szóval emlékeztek a rajzolás viszontagságaira? Annak is legbotrányosabb verzióját, a metszetrajzot (tudod, beleállsz a gödörbe, és szembenézel annak falával) gyakoroltam a legutóbbi ásatáson három álló, egymást követő napon át.

így is nézhet ez ki: itt például szintén metszetfalat mérek Vacsárcsiban. és ahogy az látszik, a régészek kreativitása határtalan, mert függőón hiányában éppen egy spakni lóg, hogy mérje a függőlegest

Mondhatjuk úgyis, hogy vezekeltem, mivel így az öt és feledik ásatási hetemhez közelítve leállt az agyam, és erős lépéseket tettem a rossz régésszé válás felé félreértett utasításokkal, rosszkor felszedett csontvázakkal, nem helyben hagyott mellékletekkel, indokolatlan lassan elkészülő rajzokkal és beomlasztott metszetfalakkal övezve. Az lehetett a baj, hogy én csak laza két, talán három hét kötelező ásatást terveztem erre a nyárra az idei különösen embertelen duplavizsgaidőszak következményeként.

az alapvizsga egyetlen tűrhető módja és amilyen valójában

Ehelyett az átverésből alapvizsgának átkeresztelt szigorlatomról éppen hogy kilibbenve egyenesen nekiütköztem a "Bonyolítsam-e az életed?" kérdésnek. Erre mindenféleképpen "igen" a válasz, ha a bonyodalom kétnapos nógrádi templomrajzolást jelent. És valószínűleg ott, Héhalom környékén csíphetett meg valami bogár, amitől majdnem két hónapon át nem bírtam leállni, mi több, szinte fájt, ha lemaradtam egy-egy ásatásról - még nyaralás közben is erre gondoltam. Viszont a jelek arra utalnak, hogy ennyi egyszerre talán most elég lesz. Igaz, a sors elintézte, hogy egy ásatási lehetőség magától kiessen a képből, viszont még így is maradt öt különböző opció szeptemberre-októberre. Falkutatni (amikor szétvered egy barokk templom falát, hogy előjöjjön a középkor, majd még írok róla)  menni kihagyhatatlan, sőt szinte kötelező ajánlat, Nógrád az mégis csak hazai terep, ezen felül több különböző lehetőség van pénzt is keresni, ami sose árt ugye. Ellenben azt hiszem, felfogtam, hogy pihenni kell, meg ideje lenne a tanulmányaimmal is törődni. Már sakkozgatom  az ásatások okozta hiányzások ellenére melyik gyakorlaton kinél kell majd aláírásért kuncsorogni, de talán mégsem kéne a szeptembert terepen tölteni, főleg, ha a kicsi templomom tényleg repül Amerikába. Nehéz volt leírnom, hogy állj, de büszke vagyok magamra. Na, majd még kitalálom.

A lényeg viszont, hogy a legutóbbi ásatáson botrányosan amatőr voltam, amitől megijedtem, és ettől még bizonytalanabbá váltam. Így kötöttem ki ott, ahol a legkevesebbet tudok ártani: a rajzolásnál. A metszetfalról azt kell tudni első sorban, hogy úgy néz ki, mint egy torta. Amikor éhes vagy - és ha félórás ebédszünettel dolgozol nem is számolt, önként vállalt túlórában estig, fogadd el, az vagy -, akkor különösen olyan, mint egy Eszterházy-szelet.

ez pl. egy random metszetfal a netről. innen

ez meg egy random Eszterházy szelet. innen

Ennek az az oka, hogy ilyenkor az idők során egymás fölé rakódott rétegeket méred és rajzolod: a legalsó talajtól kezdve látod az építkezések és bontások nyomait, a régi járószinteket, gödröket és beásásokat, feltöltéseket, és mindezek egymáshoz való viszonyait.

na valahogy így. forrás

Ezek a gyakran nem egyértelmű viszonyok pedig kiváló indokot adnak a veszekedésre mérő és rajzoló között - főleg ha három napon át és azonos partnerrel történik. Általában megszületett egy szelvény mind a négy oldala fél nap alatt, de amikor én rajzoltam, egy fal - kritikán aluli tempóban - egy teljes napig tartott, így a harmadikon ezt a felállást rövid úton elvetettük a békesség és a gyorsaság érdekében. Az így beállt megdöbbentő csendben pedig alkalmunk volt órákon át a szelet tortát bámulva fejben főzni. Mivel az ásatáson - egy elképzelhetetlenül bizarr vendéglátástól eltekintve - konstans hideget ettünk, és azt is ritkán, talán nem annyira meghökkentő, hogy amikor megmértem egy réteget, és mondanom kellett volna annak koordinátáit, véletlenül annyi jött ki a számon, hogy

"Dödölle. Dödöllét kéne enni."

Ettől a partnerem is elfelejtette az előtte fekvő miliméter papír további problémáit, mivel szintén Vas megyei származása okán egyből felfogta a beállt szükségállapotot. Mindketten tudtuk, hogy eljön az idő, és elkerülhetetlen lesz együtt tölvén egy hetet, hogy ketten közösen főzzünk - mivel ez a végzetünk. Jó, mondjuk nem a dödöllére tippeltünk volna elsőre. Azok bezzeg, akik nem "vazsmegyeiek" most vakarhatják a fejüket, hogy mi is az a dödölle. Mert hogy lefogadom, hogy a mellékelt gyerekdalon kívül, soha nem ejtették ki ezt a szót:

Valójában minden tájegységnek megvan a maga dödölléje, de készítési módjaikban apró részletekben eltérnek egymástól, olyannyira, hogy még a vazsi családok is különbözőképpen készítik el. Mint az kiderült. Mivel úgy tudtuk, az életnek egy területe van, ahol a rajzpartnerem és köztem teljes egyetértés honol, az pedig a konyha - eddig. Szóval addig nem volt ellenkezés, amíg még gyorsan, ásatás előtt vettünk alsó hangon négy kiló krumplit, meg hozzá vöröshagymát, lisztet és tejfölt. Ezzel nagyjából ki is lőttük a dödölle bevásárló listáját. Addig is oké volt minden, hogy feltettünk egy húszliteres bödönben 15 főre krumplit főni. Azt összetörtük az őt ellepő sós vízzel együtt, miközben olajon hagymát pirítottunk, majd egybekutyultuk a törtkrumplival és a liszttel.

az autentikus és szupertitkos recept első lépése egyébként a "tölts barnasört a szakácsba"

A kisütés tekintetében viszont annyira nem értettünk egyet, hogy deus ex machina kellett közbeavatkozni: nem akadt serpenyő, kizárólag az óriás lábas, amiben az ilyen nagy mennyiségű cuccok nem az elvárásoknak megfelelően sülnek az olajban, így a dödöllénk állaga három óra főzőcske után egyikünk elképzeléseit sem tükrözte túl híven. A dödölle amúgy se egy könnyed, fittness, nyáresti kaja, de ez különösen tömős lett, és kétségeim voltak afelől, hogy másnap tudnak-e majd dolgozni a régészek, mivel elhangzott "a puliszka ehhez képest Erdélyben semmi sem volt" kijelentés is. Ami pedig nagyon durva. Legalább aznap nem éheztek, és hálistennek nem is hánytak, mi több, mire másnap felkeltem, az öt kiló dödöllének se híre, se hamva nem volt, csak egy halom olajos tányér maradt belőle. A második tányérral szedő szájából azért biztatóan hatott a "remélem, Ozorára is jössz" kijelentés. Tehát végeredményként sikernek könyvelem el a dödölleprojektet, habár nem ez lesz elől "az ásatáson főzendő ételek" listámon. Ellenben most már bizonyossá vált, hogy ezzel a skillel bővíthető az önéletrajzom: örömmel és gyakorlottan főzök nagy létszámú, hosszan fizikai munkát végző emberre laktató ételeket adekvát eszközök vagy alapanyagok nélkül, alacsony költségvetéssel - például a dödölle-mission fejenként 180 forintba fájt a népnek. Régészek, ne éhezzetek többet, hívjatok engem, és megetetlek benneteket.

a dödölle ilyen szeritem. forrás