Ritkán érzem, hogy elkap az aranyláz. De akkor nagyon intenzíven átveszi az irányítást. Kikapcsol a tudat meg a felettes én, és csak a dráááágaszágom számít. Persze, nem tényleges aranyról vagy pénzzé tehető, gyors gazdagodást ígérő tárgyról van ilyenkor szó, hanem kizárólag tudományos értékről, ami az olyan szenvedélyes kutatóknak, mint a régészek, többet ér a piszkos anyagiaknál. Más esetben amúgyis inkább valami rendes munkát végeznének, amiből meg lehet élni - ahogy azt anyukánk sulykolta eredménytelenül.

Oké, a megtalálás öröme általában jelentős, már-már a csokival vetélkedő endorfinforrás, ám egy leletanyagban gazdag lelőhelyen azért meg tudja szokni a régészpalánta az ezredik kerámiatöredéket is. Egy Csábrág-szintű kutatáson, ahol egy gödrön belül a kerámia előfordulásának százalékos aránya magasabb, mint a földdé, azért jelentős stimulálásra van szükség, hogy az ingerküszöbünket megugorja valami, ami a földből ugrik elő. Egy ilyen esetre hoztam most egy alapos fotódokumentációt. Egy orbitális habán kályhacsempe élét meglátva kezdtem azt kibontani, amikor megkattantam az aranyláztól, és mindenféleképpen ki akartam emelni, annak árán is, ha azzal tönkrebarmolok mindent magam körül. A protokoll ilyenkor az, hogy addig bontjuk körülötte a földet, amíg egy szinten tudunk maradni az egész szelvényen belül, és a tárgy majd kijön akkor, amikor tuti nem marad utána lyuk a szelvényben. Kb. mint egy fityegő tejfog, amit nem cibálsz ki erőszakkal. Hisz így lehet tuti biztosan követni a rétegeket. Egy másik hatalmas tányér esetében szerencsére kivették a kezemből a horolót, amikor bekattantam, ám a kályhacsempénél végül ki tudtam húzni a tárgyat anélkül, hogy jelentősebb kárt okoztam volna. A sztori röviden ennyi, így történt maga az átszellemülés:

Drááágaszágom!