Lucy in the Soil with Diamonds? - Születésnapja van egy híres halottnak

Napi gyors: November 24-én kezdte meg új életét AL 288-1, ismertebb nevén Lucy, az australopithecus afarensis, akit 1974-ben az etiópiai Hadar közelében ásott ki a földből Donald Johnson paleoantropológus csapata. Lucy egy fiatal nőstény australopithecus, legalábbis annak negyven százaléknyi maradványa. De egész jól tartja magát ahhoz képest, hogy cirka 3,2 millió éves. A fajt van, aki a hiányzó láncszemnek, más egyértelmű zsákutcának tartja az emberré válás rögös útján, mindenesetre örültek neki, hogy megtalálták.

Lucy-vel a barátságunk akkor kezdődött, amikor a prágai Nemzeti Múzeum remek koncepicójú, de bánatomra összecsapott Halál című kiállításán találkoztam vele. Akkor így festett:
img_1399.jpg

Lucy (avagy másolata- erre azóta se találom a forrást) a prágai Nemzeti Múzeum Halál c. kiállításán kissé megtoldozgatva.

Amiért az egészről megemlékezem annak elelnére, hogy szorosan vett értelemben ez nem régészet, az csak annyi, hogy zseniálisan jellegzetes minden terepen dolgozó szakember számára, ahogy a felfedezést elnevezték, és végeredményben a csontváz megkapta a Lucy megszólítást a keresztségben. Képzeljünk el egy csapat amerikait, ahogy tikkadó hőségben dolgoznak napi nyolcplussz órát az afrikai napon hetek óta. Aztán amire lemegy a nap, minden áldott este a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds slágere üvölt a magnóból. Így  valahogy evidensnek találták a vezérlelet elnevezését.

Azonban én el tudom képzelni minden további nélkül, hogy a hivatalos narratíva ellenére napközben sem restelltek egy kis Beatlest dudorászni a munka mellé. Legalábbis a manapság tapasztalható terepi analógiák alapján következtetek erre. Mondjuk én kifejezetetten rossz példa vagyok, mert szüntelenül énekelgetek ásatás közben, meglepő módon pont Beatlest. Valahogy minidg kikívánkozik egy kis All my loving vagy If I fell a torkomon, ha éppen egy spaknival turkálok a metszetfalban. Nyilvánvalóan a legtöbb régész idegeire megyek ezzel a habitussal, viszont ismerek olyan technikust, aki pont azért szeret velem dolgozni, mert van folytonos zenei aláfestés. (Egyszer elüldöztem egy csapat őzet egy magyar népdalcsokorral, mire leértem a hegyről, azt azóta sem bocsátják meg nekem, mea culpa.)

Szóval a zenei hasonlatok nem okoznak túl nagy döbbenetet ilyen körökben. Persze, mivel limitált a tárhely és az aksi töltöttsége, az ízlés pedig még annyira, a kutató könnyen ráunhat egy-két hét alatt ugyanarra a két válogatásra. Leggyakrabban a magam és társaim részéről ily módon Alice Cooperre és Bon Jovira táncoltunk ásót lóbálva egy szelvény közepén, de rendeztünk már kilencvenes évek dalversenyt templomi ásatáson is. 

Szóval negyven fok, még vagy négy óra hátra van a munkából, amikor egy telefon töltöttségének utolsó lehelletével elindítja ezt a számot. Bikini felsőben egy gödör mélyén a lapátom a fejem fölé emelve riszáltam egy hegyi várban. De erről talán legközelebb. Van hozzá jópár sztori, playlist meg régészlányos naptár.

Mindenesetre csak így tovább, Lucy!