A következő ásatásomról jószerint semmit se tudni, csak azt, hogy szerdán ott kell lennem, mert kezdődik a munka. De hogy hol van ez az "ott" egészen pontosan, az még relatív, ne sürgessük egymást, minek tudni, majd kiderül, ha eljön az ideje. A sok bizonytalanság és hallgatás miatt a rémhírek természetesen megszaporodtak. A fülembe jutott legrosszabb verzió szerint egy olyan várban fogok ásni, amihez a legközelebbi út - nem, nem település, út - is öt kilométerre van.

forrás

Ez első körben felvillantotta a "vissza a Paradicsomba", "közel az Anyaföldhöz" meg "back to basics" képzeteim, amelyben mint egy kis hippi közösség éldegélünk a természet vadvirágaiként az erdő mélyén a romos várfalak hűsében, melltartó nélkül, diszkrét orgiák közt. A második gondolatom ellenben az volt, hogy a horrorfilmek is így kezdődnek. Apropó horrorfilmek. Legutóbb, amikor egy ásatási nap estéjén lazításképp a falubeliekkel sörözgettem, csevegőhangon elhangzott az "és akkor baltával bement a kocsmába, de már kiengedték" történet. Aznap éjjel végül is csak kétszer ellenőriztem, hogy jól bezártuk-e a csűrt, ahol a régészekkel aludtunk.

forrás

Utólag majd mondhatjátok, hogy nem figyeltem az intő jelekre, pedig a zordó több ízben mutatkozott előttem. A legelső, amikor gyanakodhattam volna, a jelentkezési lapra nagykapitálissal szinte direkt számomra nyomtatott "KÁVÉ NINCS" felirat lehetett. Erre én hanyagul legyintetve azt mondtam: ahol van víz, van kávé is, és felfirkantottam a nevem. A nevem, ami később eltűnt - második jel. Ezt szóvá tettem az ásatásvezetőnek, aki nem is emlékezett rá, hogy valaha rajta voltam a listán. Talán itt elbizonytalanodtam egy percre, és ő megérezhette a tétovázásom, mert fürkészően rám nézett, láttam, ahogy céloz, és végül lőtt:

"De nem tudlak ott elképzelni." 

Ezek után persze nem is írtam vissza magam, hanem szinte véstem, méghozzá nagy nyomtatott betűkkel.

a legaktuálisabb pólóm

A kávén viszont elkezdtem agyalni. Koffeinfüggésben az általam megismert régészeket eddig úgy tűnik, leköröztem, napi négy-öt csészével érzem magam embernek, reggel pedig minimum kettő kell a bootoláshoz. Persze úgy, hogy a kávé szabad jószág, mint a levegő, mindig van, és mire felkelek, teremtődik. Rövid úton felfogtam, hogy ezt az ideálállapotot felül kell írnom. Tavaly még kizárólag 3in1 zacskókat hurcoltam, viszont minden táskazsebemből tasakok lógtak ki. Azóta összeálltunk kevés hasonszőrű barátommal, így lett egy négyszemélyes ásatási kotyogósunk - akit a magyar régészet atyja után Rómer Flórisnak akarok keresztelni-, kávénk (egy zacsi - mint kiderült - simán elfogy két hét alatt), több csomag tejszínünk, és az ínyencek kedvéért én viszem a mézet és a fahéjat. Az alku persze az volt, hogy minden reggel más készíti el, de az óra csörgése után körbenéztem, és mint a napon heverő, folyósnyálú juhászkutyák fetrengtek a többiek, tehát mozdulatlan mozgatóként meg kellett tapasztalnom, hogyan is teremtődik a kávé reggelente. Most viszont - nagy ugrásokkal jellemfejlődésem végére érve - előre látom magam, ahogy a kávét egyéb lehetőségek híján enni fogom. Habár a barátnőm felvetette, hogy hozna mini gázpalackot, én veszettül tiltakozom. Ugyanis megragadt a fejemben az a legenda - ne kérdezzétek, mi igaz belőle, utána kell néznem-, hogy egy másik vár, Szepes vára túlélt tatárt, törököt, osztrákot, mígnem egy pálinkafőzés következtében robbant fel. Én pedig nem éppen ily módon kívánom örökre beírni magam a szakmába. Mindenesetre a legaktuálisabb pólóm elcsomagoltam.

Szepesvár
a kép forrása

Lehet, hogy valóban nem az érintetlen természet az első hely, ahol elképzelhető vagyok, de szeretem feszegetni a határaimat. Telve vagyok fóbiákkal - egészen idióta fóbiákkal is, például tudtátok, hogy nekünk, gombfóbiásoknak közösségünk is van? - és a régészet sok alkalmat ad, hogy leküzdjem őket: tériszonnyal állványon, klausztrofóbiával kemencében, és sorolhatnám. Tehát úgy gondolom, kilépni a komfortzónából mindig áldásos. Jó, azért nem minden komfortból: biztos, ami biztos vettem egy önfelfújós matracot. De még ez is segít megszabadulni a szorongásaimtól, mivel lassan egy órája meditatív állapotban, szinte a legnagyobb zenben bámulom, ahogy békésen, csöndben fújja fel önmagát. De lehet, hogy inkább csak pihennem kéne rajta.
Viszont összességében azért - csak úgy, mint Hannah az állásinterjún - tartom magam hozzá, hogy:

 "Here's your comfort zone, but this is where the magic happens"