Habár számtalan szomorú példa van ezekre a veszteségekre, meglepően egy kevésbé fájdalmas opus is megindított. A csábrági templom a várhegy lábánál állva pusztul alig több mint száz éve, mióta a vár leégett 1812-ben az aktuálisan tulajdonló Koháry piromániájánk köszönhetően, a falu pedig fokozatosan kihalt körülötte. Jelentéktelen - igaz, bizánci kereszt alaprajza elég ritka -, de még fiatalka is: legfeljebb száz évet ha élhetett békében. Szóval ép állapotában nem is lenne fennséges - halálában viszont annál inkább.

A csábrági ásatás első hetében napokig méterekre tőle aludtunk, mígnem egy éjszaka bejutottunk a rácsozott üregen, ami valaha a kapuja volt.

Úgy gyalázhattuk, ahogy akartuk. Fel a boltozat tetejére, vagy akár át a széttört oltáron, be a szentélybe és mögötte a sekrestyébe - ő nem tehetett mást, csak tűrt. 

Mégis. Mi a nyakunkat behúztuk, és észrevétlenül is egymásba kapaszkodtunk. Olyan ereje lett haláltusájában, hogy ha akar, kilök bennüket a sötét éjszakába. Vagy egyszerűen nem szól ránk, hogy ne lépjünk ki a betört ablakain. De nem akart bántani.

"Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, 

melybe ma szemünk ütközött: 

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán 

váratlan egy iszonyú dög 

nyitotta, lábit cédán magasba lökve, 

míg izzadt méreg járta át, 

elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, 

kipárolgással telt hasát. 

A nap sugarai tán azért tündököltek 

úgy e sülő szemét fölött, 

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek 

azt, amit az egybekötött. 

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra 

nézett alá az ég szeme; 

a bűz ereje az egész rétet bejárta, 

azt hitted, elájulsz bele. 

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle 

folyadékként és vastagon, 

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve 

másztak az élő rongyokon. 

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve 

s gyöngyözve néha felszökellt; 

a test bizonytalan dagadva-lélegezve 

sokszorozott életre kelt. 

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, 

mint futó szél a tó vizén, 

nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában 

ütemre forgat a legény. 

A széteső alak már-már nem volt, csak álom, 

kusza vonalak tömege, 

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon 

a művész emlékezete. 

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva 

nézett bennünket dühösen, 

sóváran lesve a percet, amikor ujra 

lakmározhat a tetemen. 

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, 

ilyen ragály és borzalom, 

szemeim csillaga, életem napvilága, 

te, lázam, üdvöm, angyalom! 

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő, 

az utolsó szentség után, 

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő 

s kövér gyom burjánzik buján. 

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön 

vad csókjaival megehet, 

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm 

elrothadt szerelmeimet!"
(Baudelaire: Egy dög)