Ceteris paribus tegyük fel, hogy a társad csüng egy négy méteres szakadék szélén mérőszalaggal a kezében a várfalon, te pedig  a fal alján  állva rögzíted egy miliméterpapíron az álata adott számokat, és feltűnik, hogy az utolsó pár követ valami irdatlanul elmértétek, mivel - apró malőr - fordítva tartottátok a szalagot. Csak elméletileg. Ebben az esetben a következő egyenletet célszerű alkalmazni, ha nem óhajtod Pókemberrel - féltvén őt a zuhanástól - újraméretni az összes követ:

"X=1030+ (90-y)+30= 1060+(90-y)=1060+90-y=1150-y". Centiméterben.

számolok
(és láthatóan kiválóan alkalmazom a Bevezetés a photoshopológiába - mert a photoshop is az egész rajzfétis része - kurzuson tanultakat, és nem, nem vagyok hajlandó még egyszer  megpróbálni, ezúttal segédvonalak mentén összerakni, mert kicsit savanyú, kicsit sárga, de az enyém)

Rendben, bevallom, ez nem elméleti probléma volt, hanem hárman ültünk fölötte, pontosabban egy valaki kapaszkodott a falon, egy állt a gödörben a rajztáblával, egy pedig - ez voltam én - szorongatta a mérőszalagot a fal aljában, miközben két szelvényt megtöltő régész hallgatta, ahogy - akár egy székfoglaló vitán, csak alulöltözöttebben - próbáltunk húsz perc alatt konszenzusra jutni a probléma megoldása fölött. Így született meg a monogrammunkból összeállított nevű, KUSZA - axióma. 

ilyen szintű, viszont roppant heves párbeszédet folytattunk, hogy felismerjük a KUSZA-tant

Ez a példabeszéd csak azt hivatott illusztrálni, hogy rajzolni nem egyszerű, pedig a régészeti munka jelentős részét, mivel mindent -  értsd MINDENT - dokumentálunk, a rajzolás teszi ki. Hogy mennyire mindent lerajzolunk, arról fájdalmas emléket őrzök. Csábrágon a kaputoronyban, ahol laktunk a vár ásásakor, a lépcső építéséhez kiástak négy darab 50x50 centis lyukacskát, amelyben csak múltszázadi rétegek voltak - magától értetődően. Viszont egy teljes délutánt eltöltöttünk a barátnőmmel karöltve azzal, hogy mind a négy lyuk mind a négy falát (ezeket hívjuk érdemi esetben metszetnek, de ez nem volt érdemi eset) 2d-be helyezzük. Olyan volt az egész, mint egy bonszáj-ásatás: azért kellett 1:20 méretarány helyett 1:10-ben rajzolnom, mert máshogy túl mini lett volna, és nem látszódna a papíron. Mindketten a karrierünk csúcsán éreztük magunkat, de ez akkora önirónikus derültségre adott okot, hogy a tetőn dolgozó szlovák fiúk követelték, hogy adjunk nekik is az anyagból. Azt hiszem, a "Luk, én vagyok az apádnál" kellett volna abbahagyni, és talán gyorsabban dolgoztunk volna. Ennél már csak akkor éreztem magamat jobban megbecsülve szakmailag, amikor én magam voltam a vízszint a rajzoláshoz.

az óriás "szelvényeink" egyike, amibe azért így is beleragadtunk annyira, hogy ne tudjunk belőle kimászni segítség nélkül

De mi is ez a rajzolás mizéria? A lényeg az, hogy az ásatás ugye megismételhetetlen dolog. És feltételezzük, hogy a jövőben nálunknál lényegesen okosabb régészek dolgozni akarnak majd az eredményeinkkel (vagy esetleg mi magunk), akkor tálcán kell nekik kínálnunk minden információt, de több nylonba, meg pukkasztós papírba csomagolva, hogy biztosan megmaradjon, meg ha az egyik fennmarad a buszon, akkor a másikat ki lehessen venni a spájzból. Csúnya szóval redundanciára törekszünk, vagyis mindenről van leírásunk, fotónk, rajzunk, naplónk, emlékeink. Mivel a fotó nem ad valós arányokat, meg nem minden látszik rajta, ezért

• minden felszínt (belenézel a gödörbe, és amit látsz felülről),
• minden metszetet (belemászol a gödörbe, és szembe nézel annak falával),
• és  falszövetet (a fal, ami ott áll kövekből rakva, gyere ki a gödörből)

le is rajzolunk.

Sokkoló lenne, ha a rajzolás összes elemét egy posztban ismertetném, ezért vegyük a kedvencemet, a falszövetrajzolást. Az alapja tulajdonképpen mindegyiknek egyforma, de a részleteit majd egy következő alkalommal mondom el, legyen addig is egy kis izgalom. Tehát a cél az, hogy a miliméterpapírodon egymáshoz képest - a kicsinyítés arányaiban - ugyanolyan távolságra legyenek a látott fal kövei, mint ahogy az a valóságban álldogál veled szemben. Ebből következik, hogy nem csak rajzolni kell, hanem mérni is, méghozzá sokat. Beláthatjuk, hogy balgaság egymáshoz mérni a részleteket, mert elég egyszer elcsúszni, hogy helyrehozhatatlanul eltorzuljon minden a lapon. Ezt kiküszöbölendő madzagból kifeszítünk egy vízszintes tengelyt a falon, mellé rögzítünk egy irdatlan hosszú mérőszalagot, majd a falon minden pontot ezekhez mérünk. A tengelyállítás vicces viszontagságairól pedig coming soon.

az első, segítségemmel megkutatott és kicsit rajzolgatott falam Magyargécen, kisszívem

HIába, hogy a kövek szerelmese vagyok, így szeretek falszövetet rajzolni, mert alapvetés, hogy öt perc sem kell hozzá, hogy "idegállapotba kerüljek", mivel a hibátlanul mért pontoknak szokásuk nem egybe esni a hibátlanul rajzolt pontokkal, és ez az ellentmondás önmagában is gyakran kissé frusztráló. Még abban az esetben is, ha nem mérnek neked "mínusz nullákat", amire szintén volt már precedens. Ez az első falszövetrajzomkor esett meg Vacsárcsiban, Erdélyben. Nagyon féltem a rajzolástól sokáig, ezért a beláthatatlannak és befejezhetetlennek tűnő falszövetnek neki se mertem esni - csak éppen a kényszer úgy hozta. Úgy, hogy én százhatvan centi vagyok, a rajzot akkor készítő, ex-építész lévén játszi könnyedséggel firkáló barátom pedig közel két méter, a fal meg úgy hat. Nem sok fantáziával kitalálható, hogy egy bizonyos magasság után nem az a hatékony felállás, ha az én kezemben van a mérőszalag. Korábban is skicceltem már fel pár méréssel irdatlan nagy falat falkutatás közben a nógrádi Magyargécen, és végül is, se a templom, se én nem haltunk bele, mi több egészen élveztük. Mindazonáltal azért nagy falatnak - igen, ez egy szóvicc volt- tűnt ez a vacsárcsi pince, azonban a mínusznullák abbamaradásával egészen szerethetővé vált a történet, és végül is sokadmagammal legyőztük a mumust.

egész pontosan ennek a mumusnak, ami egy 17. századi pince, egy falát

Azért sokadmagammal, mert az ilyen bulikhoz két ember nem elég. Kell egy ugye, aki ül a rajztáblával, és kellenek sokan, akik próbálnak tartani merőlegeseket, meg függőlegeseket, meg egymást, hogy le ne essenek, miközben sikerül bemérni egy pontot. Mivel nehéz lenne elmagyarázni, inkább lássunk a csábrági megoldásokat:

 mint mondtam, időnként azért van sok ember, hogy egymást tartsa

Shakespeare újratöltve

igen, az egy lápát, mert minden megoldásra nyitottak vagyunk

én meg rendezek

oh, ez már egy másik poszt kezdete...