Mert nem beszélünk róla. Vannak hivatalos és kevésbé hivatalos blogok, amelyek a régészettel foglalkoznak, de úgy vélem, kellenek személyesebbek is. Azt látom, hogy igény van a múlt megismerésére, és azt is látom, hogy ezzel egy időben sokan még mindig azt hiszik, hogy a régészek dinoszauruszokat ásnak. Régészhallgató vagyok, de mivel kommunikáció diplomát szereztem, félig kívülről, félig belülről és némileg felülről is látom, hogyan zárja be értékes tudását a szakma. Pont egy ilyen gondolatmenetem közepébe csöppent fél éve a Kommunikáció régészeknek kurzus, amelynek keretén belül létrehoztam ezt a blogot. Úgy döntöttem, folytatom, és kikísérletezem, hogyan is lehet elmondani cifra szakszavak vagy unalmas leírások nélkül, hogy hogyan lesz újra eleven jelen az a múlt, ami évszázadokig a föld alatt bujkált.

A minap meddő vitát folytattam egy régésszel arról, hogy tényleg a szakmának kell-e a nagyközönség felé magyarázni az eredményeit, vagy közvetítők feladata volna ez. Én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy a régész legyen egyben mesélő is. Tudod, "játszani is engedd", különben más fogja elmesélni, de nem hitelesen. És akkor csodálkozhatunk, értetlenkedhetünk, hogy van telt házas közönsége azoknak, akik teszem azt az etruszk-magyar rokonságot boncolgatják.

Le kell szögezni, régészhallgatónak lenni általában szívás. Egy dolog segít túlélni: a szenvedély. A régészek szenvedélyesen szerelmesek a kutatásukba, az életüket szentelik neki, áldozatokat hoznak érte, és pont emiatt tudnának izgalmasan, hitelesen, szívből mesélni a múltról. Remélem, a következő régészgenerációk nyitottabbak lesznek rá, hogy ne csak szakszöveget írjanak, hanem úgy is meséljenek a kutatásaikról, mintha a rakott krumpli receptjét magyaráznák valakinek. Kezdő vagyok hozzá, hogy A Nagybetűs Régészetről beszéljek, viszont a tapasztalataim és élményeim mellett a saját szenvedélyem meg tudom osztani. Az én kattanásom pedig a középkor, azon belül is a középkori templomok. A gyerekeknek sok furcsa játékuk van, amelyeket általában kinőnek, ahogy azt is, hogy régészek akarnak lenni, ha nagyok lesznek. (Mert ne tagadd, mindenki akar). Azt tapasztalom, hogy a régészek olyan felnőtt gyerekek, akik mindezt nem nőtték ki. 

Nem is tudom mióta akartam régész lenni, de kicsi korom óta ölelgetem a középkori köveket. Szó szerint. Mint Terézanyu a fákat. Nem tudom, ilyenkor mi történik valójában, de ezek nem rideg falak: lüktetnek, dobognak, átfolynak rajtuk az évszázadok egy flashbackben, ahogy megérintem őket. Ma már nem minden esetben sírom el magam gyönyörűségemben középkori templomokban, de a mai napig gyakran megesik. Azt hiszem, talán félek tőlük és a fenségüktől. Nem is félek, rettegek. Van, hogy többször kell neki futnom, hogy egyedül benyissak egy templomkapun. De talán ezért a borzongásért élek.

Szóval ebből az alapélményből táplálkozva igyekszem majd mesélgetni, és remélem, talán egy-pár karakterrel segíthetek, hogy közösen közelebb kerüljünk a múlt elefántcsonttornyához. Mert a múlt mindenkié.