Az én Párizsom

Most Párizsban élek. Most, Párizsban, és élek. Nem lehet szavakkal megfogalmazni a gombocót a torokban, a görcsöt a gyomorban és a könnyeket a szemekben, ezért meg sem próbálom. A szombat reggeli hazajutásom utáni első, összeszedetlen gondolataim itt már leírtam. Ám azóta sokat gondolkodtam. Hiszen igazából mást nem is tudok tenni a négy fal közé zárva, ahonnan nem merek kimozdulni. Nem, nem csak azért, mert odakinn minden lépésnél riadtan a hátam mögé nézek. Hanem mert nem akarom a tegnapi Párizst újra látni. Az üres utcákat, a zokogva gyászolókat, a homokkal leszórt járdát, a véres, belőtt üvegeket, felborult székeket, a katonákat, vagy csak a velem szembejövő, kongó és ijedt tekinteteket. A nyikorogva újrainduló életet.

Nem akarom, hogy az Eiffel-toronyra nézve mindig az a pillanat jusson eszembe, amint egy tetőn állva figyelem, ahogyan a büszkén világító fárosz elsötétül az éjszaka közepén, és gyászba borul a kétségbeesett város. Anélkül akarom ezt elfelejteni, hogy elfeledném az utcán letakarva fekvő több mint százhúsz, hozzánk hasonló, mindennapi fiatalt, akik velem ellentétben soha sem tértek haza a szeretteikhez a péntek este után.

Ugyanakkor bármennyire is remegek, bármennyire is szorul a torkom, és bármennyire is fájdalommal teli a levegő, amit belélegzem, döntöttem. Nem adom a Párizsom. Nem a törésre akarok emlékezni, hanem a törés előtti életre. Ma erőt vettem magamon, és lementem egy napsütötte parkba, és közben a Szajna egy hídjáról átnéztem a Notre Dame-ra. Nem hazdudok, továbbra is féltem. Nem tudom, mikor fogjuk magunkat újra biztonságban érezni, és mikor múlik el a bűntudat. Igen, a bűntudat, hogy a mi legnagyobb bajunk a rémület, amíg mások hiába várják haza péntek óta a szeretteiket. A "szörnyű", "borzasztó" és hasonlóan klisé jelzőkkel nem lehet leírni, amit felfogni sem tudunk itt. De a napsütötte sávon állva rájöttem, hogy ez az én városom is. Ezért most megmutatom azt a Párizst, amire emlékezni akarok, és amiről innentől kezdve továbbra is írni fogok. Akkor is, ha már soha többé nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt volt. A várost, ahol holnap reggel merni fogok felszállni a metróra, hogy bejussak az egyetemre. Ahol hamarosan bátor leszek újra leülni egy kávéra. Ahol lediplomázom. A történelmi várost, amit élőnek láttam. A várost, amit szeretek, és amitől nem félhetek örökké. 


parizsbogra.jpgAz őszi Notre Dame

kepernyofoto_2015-11-15_20_41_28.pngA Saint Severin vízköpői

kepernyofoto_2015-11-15_20_41_06.pngA Tülériák napnyugta után

kepernyofoto_2015-11-15_20_43_38.pngA Sainte-Chapelle üvegablakai

kepernyofoto_2015-11-15_20_42_51.pngA derengő Notre Dame

kepernyofoto_2015-11-15_21_19_24.pngA Conciergerie középkori tornyai

kepernyofoto_2015-11-15_20_38_19.pngSaint Denis fényei

kepernyofoto_2015-11-15_20_42_15.pngVincennes középkori lakótornya

kepernyofoto_2015-11-15_20_42_27.pngAz éjjeli diadalív

kepernyofoto_2015-11-15_20_43_15.pngA Saint Severin csavart oszlopai

kepernyofoto_2015-11-15_20_45_19.pngHulló levelek a Bercy parkban


parizsesen.jpgÉn és a Párizsom