Most, hogy az elmúlt három szombaton retronapokat tartott a Viasat3, és előszedte a Jurassic Park filmeket, ismét aktuálissá vált, hogy felhívjam a figyelmet egy sokszor felemlegetett tévhitre. Mindig, amikor már azt hiszem, hogy végleg leszámoltunk a mítosszal, valaki megkérdezi tőlem, hogy a régészek dinókat ásnak-e.

így viselkednék legszívesebben minden ilyen kérdésnél

Nem. Annyiban rokontudományok, hogy például a régészeti állattan módszertanának alakulását elősegítette a paleontológia, ami szintén rétagtani megfigyelésekkel dolgozik (vagyis az idők során egymás fölé rétegződött különböző összetételű földrétegek egymáshoz való viszonyából von le következtetéseket), illetve szintén törzsfejlődési szemléletet képvisel. Viszont a régészetet a múltban élt ember és annak környezete foglalkoztatja. Azt pedig könnyű szerrel elfogadhatjuk, hogy dinó és ember először kábé a Jurassic Park alapjául szolgáló Az őslénypark c. könyvben találkozott.

forrás

A régészet résztudományai persze szembekerülnek - akár már a földtörténeti negyedidőszak elejétől (iszonyat régtől, de nem a dinóktól) kezdve is - a környezet vizsgálata és rekonstrukciója során a növényzet, az éghajlat és az állatok tanulmányozásával. Így tesz a régészeti állattan is, csak éppen az nem egyenlő őslénytannal. A régészeti állattan (archeozoológia) célja az ember és az általa tartott vagy vadászott állat viszonyának meghatározása az ásatásokon talált maradványok és azok környezetének vizsgálatával. Ez nem feltétlenül csak az írást megelőző őskorra alkalmazható, hanem az összes történeti korra vonatkozóan nyújthat információt az adott kor emberének étkezési, állattartási és tenyésztési szokásairól, így kapván pontosabb képet az régvolt ember életkörülményeiről.

a legrosszabb az egészben, hogy jobban belegondolva, volt itthon szajkókoponyám valahol, így van saját illusztrációm is

Emiatt minden ásatáson gyűjtjük a csontokat, amik alapján a szakember meg tudja állapítani a fajt, azok gyakoriságából, vagy az életkor és a nem meghatározásával pedig az állattartás jellegére és szokásaira következtethet. Arra is rájöhetünk, az állat melyik részét hasznosították, ha a váz részeinek előfordulását számláljuk. Magukat a csontokat is alapos tanulmányozásnak vetik alá: vágás-, kopásnyomokat keresnek rajtuk, így következtetve a feldolgozás módjaira, de akár kóros elváltozások is felfedezhetőek, amelyek a betegségekre utalnak. 

valahogy így néznek ki a megtalált csontok csomagolás közben. az eljárás velük ugyanolyan, mint a kerámiánál láttuk, csak sokkal gusztustalanabb. a kép forrása

A magyar régészet történetében számos kutató található, akik hozzáadtak a régészeti állattan fejlődéséhez. Közéjük tartozik Bartosiewicz László is, aki az óráin az állatcsontok vizsgálatának folyamatát a következő egyszerű, mégis tökéletes módon érteti meg a hallgatóságával. A titok az emlékeinkből kitörölhetetlen gyerekkori mondókában rejlik:

• "Ez elment vadászni" - valóban elment? Vagyis megállapíthatjuk, például a vadcsontok visszaszorulása alapján, hogy vadászó, állattartó vagy dögevő életmódot folytattak-e eleink. Nem húshasznú, de egyébként tartott állatok csontjainak hiányából is következthetünk jelenségekre: ilyen mondjuk a kutya és macskahús kimérésének középkori tilalma.

a középkori cica nem kaja. forrás

• "Ez meglőtte" - de mit is lőtt meg? A csontok alkalmasak, hogy rájöjjünk akár arra is, hogy a hímnemű állatokat korábban levágták, mint a nőstényeket. Logikus, mivel utóbbiak élve kicsit reproduktívabbak, mint holtukban.

• "Ez hazavitte" - Meg tudjuk különböztetni az elejtés helyén végzett elnagyolt darabolás nyomait a konkrét konyhai főzőcske behatásaitól. Arra, hogy szegény jószágok több darabban folytatták halál utáni életüket bizonyítékkal szolgál a középkori városi ételhulladékok elemzése is. Ennek során megfigyelhető, hogy a marhacsontváz lábvégei a tímároknál, a szarvcsapok a fésűsöknél fordultak elő nagyobb számban.

•  "Ez megsütötte" - Az elkészítés és felhasználás technikáit is elkülöníthetjük. Például a gyűrűalakú égésnyomok a csonton nyílt lángon történt sütésre utalnak. A magas zsírtartalom miatt viszont fűtésre is használhatóak voltak a csontok.

• "Ez az iciripiciri meg mind megette" - Mindenkit megkímélnék attól a fejtegetéstől, hogy mi marad meg a csontokból egy másik állat emésztőcsatornáján áthaladva, mindenesetre azt megjegyezném, hogy a kutyakaka (szép szaknevén koprolit) a magas mésztartalma miatt egészen gyakori lelet. Magam is találkoztam már Csábrágon 18. sz.-i verziójával.

koprolit - igyekeztem kevésbé gusztustalan képet választani. forrás

Szóval dióhéjban ez a régészeti állattan, számolgattam én már vizsgán szorgosan az ujjaimat, nem szégyen. Az oktatására visszatérve van annak egy diszkrét bája, amikor a hétfő reggel nyolc órát célozva, ám elegáns késéssel berontva az egyetemi nagyelőadóba az első, amit megpillantok egy falra kivetített, leölés közben lévő párosujjú patás, majd tíz percen belül  legalább négy vérbe fagyott, átvágott torkú állat színes, nagyfelbontású fotója bámulható a szemközti falon. Mint a kurzus során megtudtam, persze, "az lenne a legideálisabb, ha a jószág életben maradna", de igen gyorsan hozzászokik az ember a bizarr témához, és szemet huny olyan morbid megjegyzések felett mint a "kis sötét fantáziával látható",  " a témához vág" , vagy akár a "végre élőben, ill. halottban is láttam ilyen vágást csigolyán". Mindenesetre a kurzus végső elhangzott tanulsága számomra ez volt:

"az archeozoológia célja, hogy ne tudjanak többé nyugodt szívvel tyúkhúslevest enni"

(Ha igazán képben akarsz lenni, ajánlom Bartosiewicz László Régenvolt háziállatok c., amúgy nagyon olvasmányos könyvét)