Úgy tűnik, az orosz nyelv számomra az ásatások hivatalos nyelve lesz menthetetlenül. Habár a rögtönítélő bíróság által eldöntött ásatási etikett szerint nem lenne ildomos használnom, viszont eddig az első ásatásomtól kezdve annyi orosz élmény ért, hogy azt érzem, ez a sors akarata, azt meg még ugye Oidipusznak se sikerült anno megmásítania.

Csábrágon nemzetközi önkéntesekkel dolgoztunk együtt, koreaitól spanyolon át többféle náció képviseltette magát, többek között volt ott egy orosz pár is. Vagy fél hetembe telt, hogy a pár becserkészhetőbbnek látszó tagját, a lányt, meg merjem szólítani az ő édes anyanyelvén. Aztán elérkezett a pillanat: egyedül ácsorgott, védtelenül, és az én közvetlen környezetemben is a nullához tartott az orosz anyanyelvűek száma, így a maradandó leégés veszélye is lényegesen csökkent. A lehetőség tehát adott, visszaút pedig nem volt. Iszonyat buta, ám nyelvtanilag hibátlan nyitó mondatom után igen hamar az orosz irodalomnál kötöttünk ki, minek következtében ígért nekem megtekintésre egy általa hozott könyvet.

innen leselkedtem rá

Majd eltűnt. De úgy napokra. A bátorságommal együtt. Az elkövetkező héten nagyjából egymásra se néztünk, én a zavartól, ő a nyakán csüngő kedvesétől. Már azon gondolkodtam, hogy olyan rémesen nyökögöm csak ezt a nyelvet, hogy tudtomon kívül megsértettem valamivel. Vagy esetleg ráijesztettem, vagy csak szimplán hülyének nézett. Szláv nyelven ez sem lehet kizárt. Például, volt az az eset, amikor a régészeket vacsoránál  kicsit szlovákul igyekeztek tanítani. Az egyik régészlány azt a multifunkcionális frázist szándékozván mondani, hogy "nem beszélek szlovákul", végeredményben, de nagy magabiztossággal azt artikulálta, hogy

"nem vagyok szarvas".

forrás

Egy-két betű sorrendje mit számít, ugye. Szóval nem lehetetlen, hogy én is a szarvasokkal kapcsolatban makogtam valamit, mivel egy alkalommal az orosz lány engem meglátva sebzett őzike módjára szökkent be előlem az erdőbe. Bánatom tetőfokán, az önkéntesek hazautazásának napján azonban megkeresett, és átnyújtott nekem egy könyvet, egy cirill betűs Hemingway-válogatást. Én megnézegettem, felcsaptam, megszagolgattam, majd rendes kislányként visszaadtam. Az ezt követő, összességében második orosz párbeszédünket viszont tényleg nem értettem.  Mármint felfogtam minden szavát, de nagyon nem tudtam hova tenni. Ő ezt így tulajdonképpen nekem szánja, mert látja milyen lelkes vagyok, és szeretné, ha folytatnám. Olyasmi groteszk döbbenet lett úrrá rajtam, mint a szovjet Micimackó, a Vinnyipuh releváns jelenetében Fülesen, amikor "Ajándék? Nekem?" felkiáltással könnyekig hatódik a lyukas lufi és a kifogyott mézes csupor egymásba illő kombinációján.

Aznap bárgyú mosollyal a képemen, a hónom alatt egy orosz nyelvű Hemingwayt szorongatva kilapátoltam pár köbméter földet, hogy legyen helye a könnyeimnek medencévé válni. A régész barátnőm úgyis freudi módon medencét emlegetett pince helyett - hozzá kell tenni, 40 fok volt árnyékban-, ha az általunk ásott területről értekezett.

a pincéből felnézve a munkahelyünkre

Aznap délután viszont átszakadt a gát - nem a könnyeim gátja, hanem a nyelvi zavarom. Egy max. négy négyzetméteres helyre munka közben mellém került két méter mélyen egy szlovák, ám megfelelően kozmopolita srác, aki legnagyobb természetességgel, automatikusan oroszul szólt hozzám. Én meg a lapátolás monotonitása közben észre sem vettem, hogy magától értetődően oroszul válaszolok. Ezt az algoritmust pedig addig ismételtük, amíg ki nem derült, hogy három órája folyékony párbeszédet folytatunk. Ha eluntuk, azt játszottuk, hogy ő németül szólt, én viszont tartottam az eredeti nyelvet, és amikor bekapcsolódott a kínai szakos lány, na akkor már azt sem tudtuk, hol van az a Bábel. A másik élvezetes játékunk az irodalmi nyelven edződött lelkem meggyalázása volt. Csitri kamaszlány módjára gyűjtöttem be a sráctól a legalpáribb orosz és szlovák káromkodásokat, akinek erre külön kötete volt.

sok jó régész kis szelvényben is, na ide voltunk összezárva

Pár nappal később búcsúzásra került sor. Ő tollal a kezében visszafutott hozzám, és papírt kért. Két lehetőség állt előttem: az orosz származású ásatásvezetőm teás doboza és egy tekercs WC-papír. Gyorsan döntöttem. És helyesen. Mindenki azt hitte, telefonszámot kaptam akkor. Én azonban a szaporodni ige különféle változataiból alkotott, nyomdafestéket nem tűrő mondat egy fecni budipapírra firkantott változatával jelölöm azóta, hogy hol tartok az orosz nyelvű Hemingwayben. Csak hogy mindig emlékeztessen arra a kettősségre, hogy két méter mélyen a föld alatt, ha nincs tétje és lapát van a kezemben, lazán és folyékonyan beszélek oroszul, még akkor is, ha a föld felett, szerszámok nélkül védtelenül, csak riadtan nyekegek.

az ajándékaim

nem bírtam megállni, hogy a végére be ne szúrjak egy szintén az ásatásoknak köszönhetően megszeretett orosz dalt, már csak választanom kellett