Akkor két ásatásos poszt között gyorsan leleplezem, mi is ez az indokolatlan mennyiségű Dalmáciás bejegyzés. Az úgy kezdődött, hogy gyerekkoromban családi okokból hónapokban mérhető időt töltöttem Zadarban és környékén. Azt mondhatom, hogy a templomok iránti, már meglévő betegségem ez alatt az idő alatt vált kórossá, Zadar vagyis Zára templomai pedig a barátaim lettek. Nem volt nehéz, mivel Dalmácia az a hely, ahol a legporosabb, semmi településen is orra buksz valami romban, ha egy percre nem figyelsz.

a beépítést így valahogy

A jelentősebb városokban pedig, ha nem egy kora középkori bazilika öklel fel, akkor egy római oszlopnak mész neki, jobb esetben másodlagosan beépítve valami katedrálisba. A helyiek ezt amúgy gyűlölik, vagy minimum ignorálják, így lesznek a szemetes mellé hányva embernyi méretű mérműtöredékek. Én pedig ezzel az ambivalenciájával együtt szeretem az atmoszférát. Rájöttem, hogy butaság volt egyszer megkérdeznem egy sokat kiránduló férfitól, hogy nem unja-e ugyanazokat a helyeket látogatni. Hisz én se unom, minidig észre veszem a változást, mint egy új frizurát, vagy valami olyan izgalmat, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Ha már nem csak egy-egy napokra jönnék, akkor random árkádok alatt mászkálnék többet. Imádom nézni, ugyanakkor meg is ijeszt, hogy családok mi módon élnek faragott kőkeretes ajtókon belül. Ilyenkor új, cinikus értelmet nyer a "bőség zavara" frázis.

nem kell

Mivel örökké azt hiszem, Zadarba utoljára jövök, minden alkalommal végigszaladok a barátaim utcáin, hogy búcsút vegyek tőlük. Megörülök, amikor felismerem őket, és már az utcájukra ráfordulva dobog a szívem. Feltűnik, mennyit változtak, az érintésük mégis ugyanolyan. De hiába félek, hogy utoljára látom őket, valahogy mindig akkor találkozunk újra, amikor szükségem van rájuk, amikor beszélgetni szeretnék velük. Vagy csak azt akarom, hogy meghallgassanak és átöleljenek. Mint egy külföldön élő családtag vagy kiköltözött jóbarát: ha évekig nem is találkoztok, amikor szükségetek van egymásra, ugyanott tudjátok folytatni.   Így alakulhat, hogy most Sv. Lovrenál, az egyik legjobb barátomnál kávézgatva nem is félek az elválástól, miközben látom, hogy végre nem tárolják a szentélyben a seprűt, és a fecskék is beköltöztek a boltívbe.

Szent Simeon ereklyetemploma (őőő hosszan és sokat változott legyen kb. 5.sz-1980-ig) és a Szent Mihály (14.sz.) templom, utóbbi most legyőzött, és ezúttal nem mertem bemenni

az antik lomokból összehordott, iszonyat cuki Szent Donát (9. sz.) és a Szent Anasztázia katedrális. a tornyot ne nézzétek, csúnya neo

 Eddig csak gyors köszönőkört jártam, de a legfontosabbak még hátra vannak. Gondoltam, rendbe hozom magam, mielőtt beleszagolok az ortodox Sv. Ilije tömjénfüstjébe, énekelek egyet a Sv. Donátban, és amiért a legjobban izgulok, újra megölelhetem a legjobb barátomat, Sv. Krsevant. De annyian vannak, hogy egyszerre nem mutathatom be őket. Egyszer sikerült csak, 16 éves koromban, mindegyiket összeismertetnem valakivel, amikor az akkori fiúm hajlandó volt velem végigsüvíteni Zára szűk utcáin, hogy találkozzon a baráti körömmel. Fontos, hogy az embernek legyenek külföldi barátai, vagy nem?

A tök beteg, kulcsalakú Sv. Stomorica romjai (11. sz.), és annak modellje a régészeti múzeumban

A középkor óta egymásból nyíló, sziámi iker Szent András és Szent Péter: ne tévesszen meg a homlokzat, 5. és 6. sz. kandikál ki mögötte

Sv. Tome egy 5. századi templom, aminek az egyik fele egy bankban, a másik egy kávézóban van, illetve osztoznak annak közös falán. Szomszédos Sv. Krsevannal, így miután elfogyasztottam nála a sajtos burekom, leültem Sv. Tome kőkeretes ajtajánál, szemben a bizánci kereszttel. Bankban lévén a belsejét ugye nem engedélyezett fotózni, bár kamaszkoromban egyszer megpróbáltam, csak akkor nagy policija, policija volt. De beépített formájában ücsöröghetek mellette - nem kielégítő megoldások ezek, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy körültekintően konzerváltak a használatba vett részek, mégis ritkán érzem magam az ilyen szituációknál közelebb a templomokhoz. Megeshet, hogy a szakralitásuk elveszik, és nem ünnep, hanem a hétköznapok része lesz velük találkozni, de igazából, szerintem ez valami olyasmi, mint amikor Nicolas Cage angyalból halandóvá vált Meg Ryanért. Egyébként attól a filmtől idegbeteg leszek ( SPOILER: ha a pasim feláldozza értem az öröklétet, az a minimum, hogy nem biciklizem közúton csukott szemmel.) Zárójel bezárva.

Szent Tamás - ha jobban megfigyelitek az íródó posztom mellett, a kép bal alsó sarkán ott a keresztem

Sv. Krsevanhoz egyébként ebédre érkeztem, messziről integettem neki, majd a közelébe érve végigsimogattam a hátát. Sajnos megint renoválják, ezért nem engedett be magához - szégyellte a kupit - de kitalálta, hogy üljek mellé arra a helyre, ahol egyszer 17 éves koromban együtt hallgattuk a Vivaldi-koncertet. Én leültem, hozzá simultam, és amíg betömtem a burekem - ő kb. 900 éve nem eszik - elmeséltem neki, mi történt velem az elmúlt három évben, miközben nem találkoztunk. 

Sveti Krsevan (12. sz.) - a középső ajtónál hallgattam vele Vivaldit

Amikor kiskamasz voltam, és persze tudtam, hogy lesz egy régész szakom, úgy képzeltem, hogy cserediák leszek itt, hogy foglalkozhassak a dalmát örökséggel is. Természetesen alapnak vettem, hogy megtanulok horvátul. Ez a tervem ott tart, hogy anyám már beszél horvátul.

Sv. Dimitri, a zadari egyetem kápolnája, ahova egyáltalán nem akarok járni

Sok tervemmel van ez így, de "shit happens" - ahogy a legjobb régész-barátnőm mondaná. Mert igazából nem bánom: az álmaim pálfordulatot vettek, eszemben sincs Dalmáciában élni, a szlovák nyelv nógrád régészete miatt értelmesebb terv, meg a nyugat-európai ösztöndíjak jobban vonzanak, persze még nem is kristályosak a céljaim, és egyébként is, mindig többet akarok beletuszakolni egy életbe, mint amennyit gazdaságos. Ám ha el is engedtem ezt az álmot, egy-egy napra az álom mindig örömmel lát viszont engem - ahogy ezen a nyáron is tette.

nekem ez az egész ilyen disszonáns szépség, mint az aznap felvett tengeriorgonaszó